Jó volt már visszasajognom

oda, hol erővel töltem,

szülőm és elhagyott földem

egy anyakép lett.

Hevesen vettem magamba,

emelték fönséges rangra

álomi fények.

Tornyok közt hordtam e képet,

Marseillaise-t daloltam néki,

érette tanultam élni

újabb időket.

Nem ért még akkor borotva,

fájdalom nem hasogatta

esténkint főmet.

Nagy lett a súlya e képnek,

naponként nőtt szakadatlan,

mihelyt én hozzáavattam

hazát, világot.

S hordtam, hogy lehessek boldog,

suhogtak bennem a sorsok,

törvények, álmok.

Éltetett parázsló szándék,

hogy mindazt, amiből lettem,

amit én magamba vettem,

újítsam széppé.

Érte a reszketés járt át:

ó, ha a harmóniáját

végre megérné!

Dűh perdít szememből könnyet,

én tehetetlenül élek,

számtalan sóhajos lélek

örvényét érzem,

s biztatót zümmögnöm dalban

nehéz már, amikor rajtam

orbánc a szégyen.

S szándékom eltemetője

puska előtt se lehetnék,

süvíti bennem az emlék,

mire szegődtem.

Értelem, te segíts nékem,

hordhassam dúlt anyaképem,

szolgálni győzzem.

Értelem, nemcsak magamban,

hanem a nagy sokaságban

kivirágzásodat lássam,

féreg ne nyessen!

Vadság itt ne nőjön úrrá,

nehogy, ki szülőjét rúgná,

vitéz lehessen.

Tudjam, hogy sohasem jár a

tisztesség csillaga árván,

s nem vész az idő homályán,

hanem világít,

s élünk alatta a képpel,

amit én éltetek vérrel

megszakadásig.