S láttam később: a dögnehéz

zsákot mint pólyát úgy viszi,

és csípején forognak el

sötét öntöttvas éjszakák,

cukorrépából télidőn

gyémántos kazlat ő gyalul,

ő sétál fehéringesen

a mennyköves mezőkön át.

És képzeletem tudta már:

a Csodálatos Anya ő,

szivárványkörben ott rezeg

örökzöld tölgyfakoronán,

dobtáras acélfegyverek

hiába veszik célba őt,

mert a golyókat vértelen

elnyeli, mint a délibáb.

Meséből ő a Fehér ló,

növendék fia vagyok én,

törvényt és könyvet hord elém

gyöngytüzű állkapcsai közt,

s hátára forraszt, úgy röpít

az égi kökényfák alatt,

hogy a tövisnek hajamat

csupán fésülni engedi.

Európa, íme, itt vagyok,

te félelmemnek fókusza,

gyönyör és tőr itt számosabb,

mint a barbárok síkjain,

mezítlen itt sikoltozok

sípcsontjaid közt, gótika,

Le Corbusier, inaim

betonküllőkre csavarod.

De zene zendül, nagy zene,

túl alkonyom vérpadjain,

az örök halál falait

anyám sörénye átveri,

s tudom: ha újra döng a föld,

szívemhez anyám közelít,

s akár ha tengert hallanék:

a Mindenség nekem beszél.