Ungvári László Zsolt első verseskötete, A költő nesztelen ecsetje 2007-ben jelent meg, s ígéretes indulás volt, de csak a második kötet, a tavaly ősszel megjelenő, A megkésett Orpheusz szerelmes éneke igazolta maradéktalanul Magyari Lajos figyelemre méltó megállapítását, miszerint a fiatal költő ,,…birtokolja mindazon adottságokat, titkokat, mik egy versírót valóban költővé tesznek. Mert (…) más a verscsinálás, megint más a költés. Mert az egyiket némi jártasság megszerzésével lehet akár jól is gyakorolni, a másik viszont szakrális állapot, szellemi-érzelmi transzhelyzet, s igazi költészet csak az utóbbiban gyöngyöződhet."
Mielőtt részletesebben elemeznénk a címadó poémát, egy példa arra a szakrális állapotra, amelyről Magyari beszél. Az álmodott rózsa című, gyönyörű szerelmes versében írja Ungvári: ,,Te fedeztél fel engem e döbbent, nehéz iszonyatban, / hol kínai kertek kandeláberei lobbannak sorra el, / s a rózsa, az ismeretlen szimmetriájával lep, figyel, / s megjelenik újra, mint az óceán, sok ezer alakban?"
Enigmatikus, talányos költészet ez, titkaihoz talán úgy férkőzhetünk közelebb, ha egy verset részletesebben megvizsgálunk. Ez a kötet címadó verse, amelyet nem véletlenül T. S. Eliot emlékének ajánl a költő. Ugyanis a hosszú vers egy elhíresült Eliot-poéma szabad és megdöbbentő átirata. A J. Alfred Prufrock szerelmes énekéről van szó, amelynek három magyar fordítása is ismeretes. Lefordította Kálnoky László, Szemlér Ferenc, és legújabban egy reprezentatív angol költőket bemutató antológiában Kappanyos András is. A vers egy Prufrock nevű öregedő angol úriemberről szól, aki sétálgat városában, meglehetősen borús hangulatban, majd megjelenik egy estélyen is, találkozik egy hölggyel, akivel akár szerelmi kapcsolatot is létesíthetne, de félénk, igen-igen óvatos, képtelen megnyilatkozni, az utolsó pillanatban visszaretten, újra elsétál a tengerpartra, ahol énekelnek ugyan a szirének, de mélakórosan és szomorúan látja be, hogy már nem neki.
Igen talányos a vers záró három sora, Kálnoky fordításában idézzük: ,,Álmunkban láttuk a tenger alatti termet, / a sellőket, akik rőt koszorúkat adtak, / S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak."
Ungvári rájátszik az Eliot-vers szimbólumaira, helyszínére, hangulataira, de az ő megkésett Orpheusza monológjában mégis valami más jelenik meg dacosan, vonzóan és felejthetetlenül… Elhagyja a leírásokat, és Orpehusza éneke egyetlen végeérhetetlen vallomás!
Végeérhetetlen, áradó monológban jeleníti meg hőse és a világ bizarr viszonyát. ,,És mondjam el, hogy e kockát vető világon / megbotlunk, akár az egyszerű fűszálon, / s hogy nincs, nincs fényévnyi / jövő, menekülés, / torkunkon szorul a kötél s eret vág a kés? / Hiszed, hogy van még, / mit napszámos / kincstárnokként ki lehet mondani, / s érdemes viaszbábok közt vallani?" — kérdezi, kissé keserűen Ungvári Orpheusza, mintegy variálva Prufrock kesergéseit. Igen figyelemreméltó azonban, hogy az ő verse nem a végtelen magány és keserűség morbid variációival zárul: ,,Ne higgy, s most utolszor mondom, / ne higgy az én szavamnak, / mert nem árulom el, mért ad nekem a szó, s milyen hatalmat, / csak azt tudom, hogy minden rejtelem, / az is, hogy velem ülsz, s azt is, hogy szeretem."
Mondják, egy költő értékét általában második verseskönyve döntheti végérvényesen el. Ez Ungvári László Zsolt esetében igaz, igen-igen felcsigázza várakozásunkat, hiszen minden valószínűség szerint hamarosan jön a reprezentatív folytatás.
Ungvári László Zsolt: A megkésett Orpheusz szerelmes éneke. Pallas—Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2009. A borítón Sipos László a versek világára hajazó, különös grafikája.
