Volt lelke a mindenkori embernek megszeretni városok egész sorát, ahol dolgozhatott, szerethetett és szerették. Márai világgá menekült a kommunista uralomból.

Róma, Berlin vagy a szeretett és a romokban szánalmasan szánt Budapest?

Ünnepekre mindig visszaszállott ő és még annyi más menekült a szeretett földre...

Őrizzen az Isten attól, hogy rosszat kívánnék két országnak is, amely hol gőgösen, hol hányavetin, legfőképpen kitagadón hazámnak parancsolta magát. Meg is dolgoztam-háláltam, tudom.

Most ismét zöldbe merül az egykori s mai május. De hol benne a hazám?

Ott, ahol a népem van benne. S bizony Bukarest is a hazám, ahol népem s nemzetem egy részének sorsáról döntenek naponta, és nem is csak szőr mentén. Petőfi szerint haza csak ott van, hol jog is van, s a népnek nincs joga.

Nagy igazság, oszthatatlan. Belaknám én, be ünnepekkel is ezt a földet, de hát ahol garasosan mérik a jogot s kenyeret, ott sanyarú a hajnali szerenád a fúvósok jóvoltából.

Márai Sándor (1900—1989) írja Füves könyvében: ,,A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri."

Könnyű ezt a parancsot megérteni, mert ha mindenki ad a hazának erőt, munkát, akkor mindenki kaphat is a hazától. Ilyen egyszerű ez.

A haza a közös kassza, a családé, mindenkié.

A baj az, hogy itt s körülöttünk sok helyen kilopják a közös kasszából, amit megragadhatnak. Lopnak a bőség kosarából Utassy József szavaival, ezért rázta ő is Petőfi sírját. De hol is volt még a bőség kosara ezelőtt negyven évvel!

Május meghajtja ünnepi lombjait, mi meg a nem létező zászlóinkat. Tavasz van, s állítólag határtalan az élet.