Ezer sebből vérzett Markó Béla szombati SZKT-n tartott politikai beszámolója. Szétszórt volt, zilált, de a legnagyobb gondot nem ez okozta. Az egyébként rendkívül jó szónok Markó tartott már szabadon beszédet, amely koncentrált, majdnem nyomdakész szöveg volt. Ezúttal az idegesség, a nem leplezhető feszültség rányomta bélyegét felszólalására, és jövőbe mutató, reményt keltő igyekezete csapdába sodorta az RMDSZ elnökét. Szövege több pontján olyan tényeket sorolt, melyek valóságtartalma bizony megkérdőjelezhető.
Az RMDSZ vezetői tizenöt éve kompromisszumra készen őrködnek a romániai magyarság egysége felett, s ezt mindmáig sikerült megtartaniuk — jelentette ki. Miért van akkor most szükség összefogásra? — tehetjük fel a kérdést. Ha az egység létezik, miért kell a megegyezés? Markó kicsit később már arról beszélt, sokszor megpróbálták elfogadtatni Tőkés Lászlóval és társaival, hogy bizonyos kérdésekben csak a román politikummal kötött kompromisszum árán lehet előrelépni, a folyamatosan érkező nemekkel azonban nem volt, mit kezdeniük. Valóban itt keresendőek a majdani nagy konfliktusok gyökerei: Markó és társai meghallani sem voltak hajlandóak a más véleményt. Nem próbálták párbeszéddel, esetleg érvekkel orvosolni a nézetkülönbségeket, lesöpörték, nem létezőnek tekintették azokat. A szatmári kongresszuson pedig kirekesztették a másként gondolkodó Tőkést, érvényesült az ,,aki nincs velünk, az ellenünk van" demokratikusnak cseppet sem mondható elve.
Az RMDSZ nem tehet arról, hogy nem jött létre a megállapodás — fejtegette az elnök. Ők munkamegosztást akartak, a másik tábor vagyonmegosztást — ironizált. Mindez akár hihetően is hangozhat saját táborukban, azonban felmerül a kérdés: milyen vagyon megosztását követelte az ellenzék? Annyit kívántak elérni, hogy a román és a magyar állam által az erdélyi magyar közösségnek — és nem az RMDSZ-nek! — folyósított pénzeket a továbbiakban ne klientúra-, pártérdekek szerint osztogassák, hanem együtt alakítsanak ki méltányos finanszírozási rendszert. Az RMDSZ vezetői saját vagyonukként rendelkeztek a pénzek fölött, így nem csoda, hogy nem fűlik foguk az ,,osztozkodáshoz". Ők a pluralizmus hívei, Tőkésék csak saját egyszínűségüket hajlandóak elfogadni — mondotta az RMDSZ elnöke, pedig a plurális érdekvédelem kialakítása pont az ellenzék egyik, alku tárgyát nem képező kérése volt. Beszéde végén szép retorikai csúsztatással hasonlította a jelenlegi helyzetet a 2004-es évihez. Akkor is volt alternatíva, és mégis győztek — jelentette ki. 2004-ben valóban alakulóban volt az alternatíva, ám megakadályozták az új alakulat versenybe szállását. Könnyű úgy győzni, hogy az ellenfelet már a startvonal előtt elgáncsoljuk.
A felsoroltakat tekinthetjük a politikai csűrés-csavarás részeként, figyelemre méltó azonban, amit az elmaradt egyezségről, az alá nem írt megállapodásról mondott Markó. Felsorolja, hogy mennyi mindent elfogadtak volna a kompromisszum érdekében. Hajlandóak lettek volna az egyeztető fórum megalakítására, közös törvények kidolgozására, az autonómiareferendum vagy a magyar egyetem létrehozásának támogatására. Egyetlen szépséghiba, hogy mindez az RMDSZ-program, -alapszabályzat része. Az autonómia ott szerepelt a kampányígéretek között. Fél éve még hallani sem akartak a referendumok támogatásáról, most pedig erre is hajlandóak lennének, pedig mindezt ellenzékkel folytatott tárgyalások nélkül maguknak kellett volna kezdeményezniük. Most, hogy nem írták alá a dokumentumot, ismét tabutémává válik? Az RMDSZ csak az egyezség kényszerének nyomása alatt hajlandó gyakorlati lépésekre?
Kampány következik. Sok hasonló beszédet hallunk majd, és érdemes lesz alaposan átgondolni őket, a dolgok, a tények lényegének mélyére nézni. És érdemes lesz emlékezni az elmúlt tizenhét esztendő ígéreteire, megvalósulásaira. Nem árt felidézni, honnan indultunk, hová jutottunk, és azt sem, hogy miért.
