Nagy eredménynek, az azóta jobblétre szenderített Reform Tömörülés átütő győzelmének tekintették, hogy a jórészt katolikus Csíkban egy RT-s református lelkipásztor, név szerint Sógor Csaba győzött és került fel a hivatalos RMDSZ-listára. Sógort azóta is — kisebb-nagyobb fenntartásokkal — a szövetség belső ellenzékeként tartottuk szá­mon. Igaz, 2004-ben sokan úgy gondoltuk, az RMDSZ felső vezetésével kötött különbékéjének eredményeként lett ismét szenátor, de úgy tűnt, rátalált arra a modus vivendire, mellyel eleget tud tenni a külső ellenzék elvárásainak, miközben a szövetség vezetőinek is számolniuk kell személyével. Hogy valami még sincs rendben vele, az a fél évvel ezelőtti RMDSZ-es EP-jelöltlista összeállításakor vált nyilvánvalóvá: a csúcsvezetés és az SZKT csak harmadik, tehát nem befutó helyet biztosított számára, amit úgy értékeltek az RMDSZ minden mozdulását figyelő elemzők, hogy Sógornak fizetnie kell belső ellenzéki voltáért, neve jól néz ki a listán, de győzelmét nem kívánják.

Most ellenben a kutyaszorítóba került RMDSZ változtatott taktikáján, keblére ölelte Sógor Csabát, és Frunda György után a második helyre nyomták fel listájukon, minden bizonnyal azzal a hátsó szándékkal, egyék meg egymást a református lelkészek. Sógor viszonylagos jó hírére, ellenzéki szerepvállalására alapozva úgy kalkuláltak, Isten református szolgája a szövetség kereszténydemokrata hitvallású választói szemében jó pontnak és szavazatcsalogató személynek számíthat. Ellenben az RMDSZ-szel szemben álló vagy ahhoz kritikusan viszonyuló magyarság soraiból sokan elvárták volna Sógor Csabától, hogy a kisiklott egyeztetés után, amikor a polgári oldalnak nagyon össze kell kapnia magát, Tőkés Lászlót juttassa be az EP-be, legyen hű egykori önmagához, s ne vállalja ezt az áldatlan szerepet. De a karriervágy erősebb volt Sógor szenátor úrban, mint korábbi kötődései, s a szombati SZKT utáni első, rendhagyóan radikális megszólalásával a hazai magyarság érdekeiért elkötelezetten küzdő RMDSZ-jelöltként kíván jeleskedni. Félretéve azt a cinikus kijelentését, miszerint ő nem Tőkés László ellen indul, hisz a püspök úrnak már csak 60 000 megszerzendő szavazatra van szüksége, ama kinyilatkoztatásai, miszerint Brüsszelben azért fog küzdeni, hogy a magyar nyelvet elismerjék Románia második hivatalos nyelveként, vagy hogy az autonómia, a kétnyelvűség és az újrarajzolt régiók elkötelezett harcosaként elfogadtatja azt, hogy ami jó Európának, legyen jó Romániának is, továbbá, hogy személye garancia a párbeszéd fennmaradására, nemcsak önigazolás, nemcsak önmaga túlértékelése, hanem teljes behódolásának tanúbizonysága is.

Domnul Csaba, ahogy újabban a román sajtó emlegeti, valójában elárulta azt az ügyet, melynek hullámán kétszer is a szenátusba, a hazai közélet centrumába jutott. Legyen az ő dolga, hogyan küzd meg emberi, politikusi, papi lelkiismeretével, s hogyan fog újra a szószékre állni, ha politikai karrierje zátonyra fut.