Az első könyv kapcsán, ahol a költő elemi örömmel csodálkozott rá a világra, elbűvölte a névadások lehetősége még, Térey János egyik könyvének a módszerről árulkodó címét idelopva, a Lövéteinél is jól érzékelhető hangnem kapcsán, a természetes arroganciáról értekezhettünk, kiemelve, hogy a kilencvenes években, a nagy lírai ömlengések és a néhai Domokos Mátyás által fulmináns őszinteséggel versírógép-korszaknak nevezett évadaiban egy költő megpróbálja élete eseményeit és a világot — a poézis mindenkori nyersanyagát — kissé távolról, kis, de ideillő túlzással kívülről szemlélni. E groteszk, de természetes arrogancia a második kötetben is folytatódott, itt viszont már fontosak lettek bizonyos apró részletek, s több versben — Találkozás egy médiummal, Tettvágyat ébreszt az emlékezés — a szenvtelen hang igazi megrendülésbe váltott át.

Azután Lövétei több irányba is elmozdult ironikus lírai riportokkal is kísérletezett, Kappel ház című ciklusában a tizenkilencedik századot, Vörösmartyt idézte, de hihetetlen aszketizmussal állt ellent a kísértésnek, hogy mindezt azonnal kötetbe, kötetekbe ömlessze, ki akarta várni, mire jut a végén. Igaz, közbejött a betegség is…

És erről is kell beszélni, hiszen ez a komor rém, a halál látomása áll a harmadik könyv, a hihetetlenül egységes és tragikus Két szék között hátterében. Nézzük például a Sajt táv című vers egyik meghökkentő fragmentumát: ,,Nem lesz belőlem énekes halott, / nem érdekel a túlvilági díszlet. / A gyávaságból színjeles vagyok. / Hiszem és vallom, hogy semmi sem ízlett / még annyira, mint egy utolsó korty bor / a kicsorbult peremű poharamból…"

Mindezek a félelmek, a hulló hangulatok bravúrosan összegeződnek Lövétei egyik leggyönyörűbb versében, a Két szék között-ben: ,,Valaminek vége akar lenni, / de dicsérni jöttem nem temetni? / beinteni betegségnek, ráknak, vagy besorolni metaforáknak, / hátha egyszer más leszek, csak egyszer, / s végre belehúzhatok ezerrel / ― kár, hogy be fog dögleni a pink nyár: / ősz és tavasz között volt bajom már, / s készülődhetek megint a télre, / hogy ne arkangyal legyen a vége, / inkább valami egyszerű hakni / ― bár ebbe is bele lehet halni…"

Az új versek gyűjteménye egy meghökkentő darabbal kezdődik: A ,,Két szék között" egyik példányára című versben ― alcíme szerint ,,egy zombi versében" ― Lövétei éles öngúnnyal kérdezi: ,,Miért pont én legyek, aki feladta? / Egy éve mindennap megkérdezem, / Egy kicsit szégyellem magam miatta, / De ez nem változtat a lényegen."

Az új verseket azért is nevezhettük egy későbbi könyvből közölt mutatványoknak, mert itt találhatók Lövétei eddigi legnagyobb szabású kísérletei: a Radnóti emlékét és a székely ősrengetegek és havasok világát egyszerre megörökítő ecloga-ciklus darabjai. S ezek nyilván még folytatódni fognak, a harmadik ecloga hiányzik is, sejtetve a reprezentatív folytatást. A rém láthatólag visszahúzódott, maradt Árkádia…

* Lövétei Lázár László: Árkádia-féle. Válogatott és új versek. Erdélyi Híradó, 2009