Így jegyzik a naptárak május 9-ét: Győzelem napja. Valóban az volt és az lesz az Egyesült Államokban, Angliában és Oroszországban, mert egyesített, szövetséges haderejükkel térdre kényszerítették a német haderőt, mely sokáig sakkban tartotta a fél világot, Európa keleti és nyugati felét egyaránt.
Május 9. lett a győztesek örömünnepe, mert ezen a napon tétetett közhírré az általános kapituláció erős fegyverropogások, díszlövések, civilek és katonaruhások üdvrivalgása közepette. Előtte két nappal, május 7-én, Gizella napján a német haderő feltétel nélkül kapitulál Eisenhower reimsi főhadiszállásán, másnap, május 8-án Zsukov szovjet marsall előtt is felemeli kezét Keittel vezértábornagy, von Friedeburg főtengernagy meg Stumpff vezérezredes, és aláírják a győztes diktálta fegyverletétel és behódolás szövegét, a II. világháború kezdeményezőinek vereségét. De erről vajmi keveset tudnak még 1945. május 8-án néhány visszavonuló magyar század katonái, akiket az oroszok bekerítettek Kelet-Ausztriába, és megadásra szólították fel az elfáradt, már harmadik napja pihenő magyar bakákat. Azon az ominózus napon, a már vert és menekülő, a vereségbe beletörődő, gondolatban már a családban, az asszony és gyermekek közelében levő elfásult székelymagyar közkatonák és altisztek az osztrák erdőben is gondoltak arra, ha leteszik a fegyvert ellenállás nélkül, számukra is felvirrad a béke és szabadság napja. Mi, akkori félárvák a feltartott kézzel lágerbe terelt apáink érzéseit aligha tudjuk érzékelni hatvanöt esztendő távlatából; csak ritka szóbeli és leírt visszaemlékezéseik engednek következtetni a vesztesek lelkivilágára. Egy akkor 41 éves tanító-zászlós írta már 80 évesen fakuló emlékeit, s hagyatékozta gyermekeire két és fél éves szovjet hadifogságáról:
,,...1945. május 8-án tettük le a fegyvert s kerültünk fogságba. Stockerauba, az első fogolytáborba kísértek. Lehettünk vagy öt-hatezren. Nagy volt az öröm, mert az oroszok azt mondták: »pásli dámoj«, vagyis mentek haza. Később derült ki, hogy a haza az Oroszország volt... Fájt a lelkünk, amikor mentünk keresztül a Székelyföldön. Az állomásokon kidobtunk egy-egy cetlit. Otthon így tudták meg, hogy élünk, s visznek Oroszországba... Közben hosszabb időt töltöttünk Rîmnicu Săratban. Egy nagy táborban voltunk heteken át. Akkor még mindig voltak értéktárgyaink. Mindent elszedtek. Bevagoníroztak, hetek múltán érkeztünk meg a rendeltetési helyre. A Kaukázus környéki Taganrog és Armávir volt hadifogságunk táborhelye... 1947. június 15-én indultunk haza, 22-én érkeztünk Iaşi-ba, 23-án Foksányba, ott tartottak szeptember 17-ig, onnan átszállítottak Buzăuba, szeptember 20-án érkeztünk meg Székelyudvarhelyre, ahol a városi hivatalos szervek ünnepélyesen fogadtak..."
De valószínű, nem a győztes hatalmak örömmámorával — feltételezi a már 44. évébe lépő székely hadifogoly harmadik, akkor hatéves fia, alulírott
