Kézdivásárhelyen a kantai tanoda Háromszék legrégibb középfokú iskolája. Tudom, hogy mai hivatalos neve Nagy Mózes Elméleti Líceum, de én szeretem főgimnáziumnak nevezni. A Felső-Háromszék egészét besugárzó szellemi központ impozáns épülete maga is tekintélyt parancsoló.
Fároszként, azaz világítótoronyként magasodik ki az alföld kinézésű háromszéki lapályból, és nekem mint egykori gimnazistájának, a későbbi ottani erdésznövendéknek, amíg apám kuláksága miatt el nem zavartak, a bennünket okító, emberré formáló intézmény Nagynak, Fő-Gimnáziumnak tűnt. Az is volt. Már csak tanárai révén is, akik tekintélyes és nagy tudású férfiak voltak, magasra kiemelkedve abból a mezőnyből, amelyet mi, apró fikák Háromszéken ismerhettünk.
Engem romántanárom, Fülöp Kálmán bácsi, aki a szó szoros értelmében is magas férfiú volt, Isten haló poraiban is nyugtassa, az önkényesen meghosszabbított tanórák közti szünet miatt a hosszú lábú ember a fülemnél fogva vitt fel a harmadik emeletre. Kíméletes fülhúzás volt ez, körülbelül olyan, mint amikor én csupa játékból Peti unokámnak meghúzom a fülét, aki ezt a gesztust azzal viszonozta, hogy az előszoba belépőajtaja mellett található emlékeztető táblára rajzolt önarcképére hatalmas szamárfület rajzolt, kobakja másik féltekéjén a nagy fülnek kicsinyített párját befordította a koponyaüregbe, és amikor rákérdeztem, hogy mi is lenne ennek az oka, azt felelte, hogy ha a bal fülét cibálom kifelé, akkor ennek a jobbik párját behúzom a fejébe.
Logikus, nem?
Én közvetlenül a nagy világégés után egy részben osztott törpe tanodából, Alsócsernáton alsó felének fűzfalvi iskolájából kerültem ebbe a nagy tekintélyű intézménybe. Fűzfalván még iskolai csengő sem volt. Kati tanító néni, amikor úgy vélte, hogy lejárt a tízpercnyi szünet, ami félórás is lehetett, kiállt az ajtóba, tapsolt, és kurjantott is mellé: befelé!
Honnan érzékelhettem volna én, hogy a Kantai Nagy Mózes Főgimnázium csengője nekem is szól, s abba kell hagyni az udvar végében lévő bunker halmán az oda kidobott törött lábú padok öntvénydarabjaival a játékot.
Fülöp Kálmán bácsi — sok évvel később atyai jó barátom — akkor erre engem megtanított.
És a román nyelvre is.
Most, amikor a 330. jubileumi év ünnepének előestéjén gyermekkori kantai emlékeimmel játszom, bizsergető jó érzés jár át és uralja el énemet, de vegyül ebbe valami szégyenérzetféle is.
Illik-e ilyen világban ünnepelni olyan országban, ahol az egymást váltó fanarióta kormányok és az udvartartásuknál tolongó, magukat és környezetüket földi javakkal degeszre tömő hoszpodárok — tisztelet a kivételeknek — éppen azokat nyomorítják meg, azoknak húzzák a fülét, akik ezeket a főgimnáziumokat fenntartották, életük fő helyére emelték, s akik önzetlen munkájukkal a generációs váltások során ma is ezt teszik? Nem botorság-e az ország elgörögösítésének lármája, a látható és érezhető balkanizálódás közepette háromnapos ünnepségeket rendeznünk? Csupán Kézdivásárhelyen a múlt héten fejezték be a Bod Péter Tanítóképzőben a felsőcsernátoni tudósra és mai utódaira emlékeztető Bod Péter-napokat. A Kantai Nagy Mózes Főgimnázium háromnapos ünnepségével egy időben a város másik végén, az új sportcsarnokban Székelyföldi Termékkiállítást és Vásárt szerveznek. Oda is, ennek megtekintésére is százakat, ezreket várnak. Nem kellene-e az ünnepségek helyett öklünket rázva az utcára vonulnunk, hisz József Attilával szólva abba a helyzetbe jutunk, hogy kínunkban apánk sírját kellene megbotoznunk.
Ez az eldöntetlen kérdéssor az iskolaalapító Nagy Mózes most avatandó szobrának képzelt lábánál torpan meg. Vetró András, maga is elfelsőháromszékiesedett szobrász-tanár, az általa alkotott harmadik Nagy Mózes-emlékjel esetében is az építő embert állítja példaképül elénk. A magát téglákból összerakó ember, az oktató, a nevelő, a hittérítő prédikátor, az önépítő ember lényét.
Nézem a Kantai Nagy Mózes Főgimnázium háromnapos, habzóan gazdag és változatos programját. Az előző hetekben mutattam be dr. Szőcs Gézának a 330. évfordulóra magánkiadásban megjelentetett könyvét, Az oskola hangját, amely tulajdonképpen ennek az iskolának az egész múlt századot átfogó hangja. Gondosan végigolvastam a Nagy Mózes Gimnázium pazar nyomdai kiállítású és a jubiláló tanoda emelkedett hangvételű, figyelemre méltó publicisztikai szinten megírt jubileumi évkönyvét. E mellé illesztem az öt évvel ezelőtti, hasonló koncepciójú és kivitelezésű, Háromszázhuszonöt év az oktatás szolgálatában alcímű évkönyvet. Végiglapozom a Halotti Beszéd kezdő szavát — Isa = Bizony; ,,Isa pur es chomuu vogymuk" = Bizony por és hamu vagyunk — címül választó, minden szempontból szép, színes, színvonalas diáklapot, és mély meggyőződéssel mondom: érdemes, kell ilyen gazdasági körülmények és nehézségek között is ünnepelnünk.
A legjobb példa erre maga Nagy Mózes, de a 330 esztendőkön át utána sorakozó sokaság, a diákok, a szerzetes- és világi tanárok, a gazdaemberek, iparosok, tudósok, művészek, költők, a sokszor nevesincs közemberek, akik ennek a tanodának a padjait-padlóját koptatták, előbb Esztelneken, majd az ingoványos, süppedős kantai talajra épített iskolában, a későbbi főgimnáziumban, amely, valahányszor is nevet változtatott, arcélet cserélt, nem egy ízben kényszerből is, de mindig az volt, ami a lényege: a porából elevenedő főnixmadár, világító fárosz, melynek fénye akkor is ott dereng Háromszék egén, amikor ezt nem látjuk, mert eltakarja a vulkáni hamu, a csődközeli állapotba juttatott gazdaság és társadalomszervezés, de mindezek ellenére és mindezek közepette az építés és az önépítés tégláit egyenként is egymásra kell helyezni, hogy az így megalkotott képzeletbeli épület a pornál és hamunál is magasabbra emelkedjék, ahonnan már semmi sem takarja el előlünk a csillagokat.
Tessék belelapozni a Nagy Mózes Elméleti Líceum jubileumi évkönyvébe, ráfigyelni és elcsodálkozni, mint magam is az Akikre büszkék vagyunk fejezet sokoldalas névsorára, hogy lássuk, ennek az iskolának a tanulói csupán fél évtized alatt mennyi díjat, kitüntetést és oklevelet gereblyéztek össze a Kárpát-medence egészéből, de ennél távolibb tájakról is.
Ezek mindenike egy-egy tégla annak az épületnek a falában, amely így iszapos, ingoványos talajon is mindannyiunk fölé növekedett-növekedik. És az építés virágcsokraként helyezzünk el ennek egyik magaslatára egy verset, amelyet Nagy Babos Tamás, az iskola egykori növendéke és meghatározó tanár személyisége — hadd használjam ismét a számomra kedves megnevezést — a Nagy Mózes Főgimnázium 330. jubileumára írt és szövegére maga szerzett zenét.
