Nincs abban semmi rendkívüli, ha az ember teszi a dolgát. Emlékezetem szerint az egykori kézdivásárhelyi középiskolás diák is, ki voltam, általában azt tette. Ma viszont azt is tudom: abban, hogy ez így történhetett, nagy szerepük volt hivatástudattal megáldott tanároknak, akik éppen a kellő időben igyekeztek mintegy helyzetbe hozni diákjaikat.
Esetemben ez az időszak — más alkalommal, más helyen szóltam már erről — éppen a Közép-Kelet-Európában zajló, olvadásnak nevezett politikai-ideológiai folyamat éveire esett. Romániában ez a folyamat 1968-tól 1971-ig tartott, mialatt a hazai magyar kultúra is felfelé ívelő szakaszát élhette meg. Megpezsdült a szellemi-kulturális élet ekkor: országszerte új művelődési intézmények alakultak, a meglévők pedig megújultak, ugyanakkor fiatal értelmiségiek kaptak fontos szerepet az irodalmi-kulturális élet különböző színterein.
Mint cseppben a tenger, úgy tükröződött ez a szellemi pezsgés az újonnan alakult Kovászna megyében, s jelesen Kézdivásárhelyen is. A városi művelődési ház, a könyvtár, valamint az elméleti líceum, az egykori kantai gimnázium jogutódja volt legfőbb eredője és gerjesztője az itt zajló közművelődési munkának és kulturális életnek. Irodalmi estek, könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, színházi előadások hódítottak a közönség körében, s nőtt a könyv, az olvasás iránti igény. A líceumban önképzőkör kezdte meg tevékenységét, melynek diákelnöke egy időben Markó Béla, később Boér Géza volt. A körön bemutatott és megvitatott írásművek aztán rendre megjelentek az iskola folyóiratában, az Ébredésben, de időnként a kör tagjainak írásaiból közölt a Megyei Tükör is. Mondhatni egymást feltételezte és erősítette az önképzőkör és az iskolai folyóirat.
Elmondhatom, ébresztő erejű tanárok tették a dolgukat azokban az években, fontos szerepet játszva diákjaik hajlamainak, képességeinek kibontakoztatásában. Egyszóval: komolyan vették a magvetést. Aki az irodalom vonzáskörébe került, az előbb-utóbb találkozott Kiss Lázár magyartanárral, aki egyik legkiválóbb tehetséggondozója volt sok-sok diáknak. Én magam felejthetetlen mentoromnak tekintem őt, s nevéhez kapcsolom — sok más és fontosabb ügy vállalása mellett — az Ébredést is, habár a lap elindítója nem ő, hanem a majdani Kiss Lázárné Puskás Éva tanárnő volt.
Az Ébredésnek különben XI—XII-es diákként, 1971—72-ben magam is szerkesztője voltam, s ma azt tartom, hogy ez a folyóirat ébredőknek és ébresztőknek volt a líceum keretében egyik jelentős találkozási helye. Megjelenését a diákolvasók körében mindig nagy várakozás előzte meg, piacra kerülését követően pedig a benne közöltek valóban szóra bírták, állásfoglalásra késztették az olvasókat. Kijelenthető, hogy alakította a közvéleményt. Az Ébredés jelenlétének is volt köszönhető, hogy — Adyval szólva — élet zengte be iskolánkat azokban az években.
