A búzakalász, a rozs lehajtja fejét, pedig bizony büszke lehetne önmagára, hiszen a legszebb emberi táplálék, a kenyérke készül belőle. Valahogy így van nagyjából az emberi világban is. Aki lelkiekben, a dolgos élet sikereiben gazdag, az szerény és adakozó, és valahogy úgy él az olyan ember, hogy nem szereti önmagát kirakatba, torony tetejébe helyezni.
De hát ezt az emberek jól tudják, mert megtanulták már gyermekkorukban.
Nem így viszont az a piros szoknyásan illegő pipacs, amelyről szólni szeretnék.
Abban a búzatáblában is minden a helyén s rendben volt, a bogarak is éppen úgy éltek, sürögtek, mint a többi kalászos táblában, tengernyi lehajtott fejű telt kalász készülődött a nagy aratásra, s ahogy az ének is mondja, amit az arató leányok, legények szoktak fújni, mármint a boldog emberek dolgában: mint a pipacs a búzában, ezer között csak egy szál van.
Amúgy volt abban az egyszeri-hajdani táblában is pipacs, éppen annyi, amennyi kellett a tengernyi kalász közé. Ám volt egy különösen szép, igazi dísze a maga családjának. De az az egy hiú és büszke volt ám. Elhatározta, hogy nem marad ő ott a hatalmas nagy búzatábla közepében, de nem ám.
— Ha én vagyok a legszebb, akkor azt akarom, hogy mindenki lásson engem. Márpedig én vagyok a legpirosabb, az én szirmaim a legnagyobbak, én lobogok a legszebben az egész mezőben, hát akkor előre!
Úgy helyezkedett, úgy lépett hol erre, hol arra egy-egy arasznyit, míg végül ki is jutott a búzatábla szélére, hogy aztán ott hajnaltól esteledésig illegjen az emberek, kis meg nagy állatok nagy gyönyörűségére.
Történt azonban más is, hiszen az emberek nem csak azért jártak arra, hogy benne gyönyörködjenek.
Egy kisfiú, úgy tizenegy esztendős lehetett, az iskolából igyekezett haza, reggel óta az volt a kis fejében, hogy anyja születésnapját hogyan is lehetne valami szép meglepetéssel szebbé tenni. Aj, az anyák születésnapja a legszebb ünnep a világon, az fölér egy egész karácsonnyal.
Aztán ahogy a szekérútra tért, egyszeribe elébe hajolt egy csodálatos pipacs, de az olyan volt, hogy elmondani is alig lehet. Illegette magát, hajladozott a meleg szellőben, de csak addig, amíg a fiú hozzá nem hajolt és — leszakította, tett mellé még három szál másik pipacsot, két szép kék búzavirágszálat, készen is volt a meglepetéscsokor.
A gyerek repült haza vele, s a büszke pipacs, aki kióvatoskodott a tábla szélére, hiába mondta virágnyelven, hogy ő bizony ott akar maradni a mező kirakatában, mert ő a legszebb, tiszta hiába siránkozott, mert a fiú nem értett virágnyelven, csak az emberi nyelvet értette, s abban a szót, hogy Isten éltessen, édesanyám születésnapodon!
Nos, ez lett a büszke, nagyravágyó pipacsnak a sorsa. De ha értette volna az emberi nyelvet, akkor elégedett lett volna, hiszen a család legszebb ünnepén került virágvázába, ahol ugyan nem volt az egész világ szeme előtt, de a kisfiú édesanyja örült neki, míg el nem virágozott, együtt az elmúló születésnappal is.
A többi pipacs? Ó, azok ott lobogtak még sokáig a mezőben, egészen aratásig. Csak az az egy hiányzott, a legbüszkébb.
