Ilyen a székely, tud dolgozni látástól vakulásig, de tud ünnepelni is, az együvé tartozás egy kicsinyke villanásából is felemelő pillanatot képes varázsolni. Legmerészebb álmaimban sem képzeltem volna, hogy annyian, sepsiszentgyörgyiek és környékbeliek fontosnak tartják kimenni a vasútállomásra a hazatérő csíksomlyói nosztalgiavonat s a vele utazók fogadására, annyi piros-fehér-zöld és kék-arany lobogót csak nemzeti ünnepünkön látni, s annyi mosolygós arcot és baráti kézfogást még akkor sem.
Kitett magáért Sepsiszentgyörgy, nem csak szervezésben ― a gidófalvi hagyományőrző huszárok sorfala, a Művészeti Népiskola fúvószenekara ―, de e többezres tömeg önmaga általi mozgosításával is, a Merjünk nagyok lenni! feliratú mozdonyt mindenkinek le kellett fényképeznie, idegen ismerősökkel kezet fogni, ,,Hajrá, magyarok!" és válaszul, hogy ,,Veletek vagyunk!", és hatalmas taps a vonat beérkezésekor és elégedetlen zúgolódás, mikor az alig megállt szerelvény pár centit előrébb gördült, mert ,,arról volt szó, tíz percet áll", de bizony az a bőségesre sikeredett tíz perc sem volt elég, így történhetett, hogy a székely himnusz már csak az állomásból kifutott vonat után szállt, s a tömeg még akkor sem akart oszlani, valami belső erő ― a megtörtént pünkösdi csoda ― még sokáig ott tartotta az embereket. A tovább-, a hazautazók pedig zarándokútjuk emlékezetes stációjaként emlékeznek Sepsiszentgyörgyre, az utasokat kürtőskaláccsal és köményes pálinkával kínálták, a különjárat szervezője, Mező Tibor a város és a megye zászlóját kapta elöljáróinktól, s nem csak a meghatottság mondatta vele, hogy ,,Nehéz szavakkal elmondani, milyen érzés, hogy ilyen sokan kijöttek köszönteni minket. Felejthetetlen az összetartozás élménye, amit itt tapasztaltunk. Mi most hazatartunk, de ugyanakkor úgy érezzük, hogy itthon vagyunk."
