Ceauşescu — annyira torkig voltunk hivatalos kultuszával, hogy nevét két évtizedig leírni is nehezemre esett — annak idején képes volt vért sajtolni népéből, fűtés és áram nélkül hagyni milliókat, hogy teljes egészében törleszthesse képtelen határidőre országa tízmilliárd dolláros adósságát.
A napokban a fenyegető államcsőd híreivel kapta fel a sajtó, hogy az idén Romániának tízmilliárd eurót kell ismét felhalmozott adósságából visszafizetnie, s hogy ne kelljen újabb nagy összegeket felvennie, drasztikus bércsökkentésre kerül sor a közszférában, és a nyugdíjakat is alaposan megnyirbálják. Történik mindez a rendszerváltás utáni huszonegyedik évben.
Ismét nyomorba dönt az adósság?
E kudarcba, melyet jó ceausiszta módszer szerint immár mindnyájan megérzünk — a nélkülözés elosztását e bukdácsoló, sorozatos csődökből álló irányítói struktúra a tökélyre fejlesztette, és ,,jó" hagyományától, íme, nem tud szabadulni —, belesegített az a privatizációs stratégia is, melyet a román politikai elit választott, s mely kiemelten versenyképtelen, nagy fokban másoktól függő gazdaságot eredményezett, s mely a világpiac kedvezőtlen fejleményeit a legkevésbé tudja kivédeni, ellensúlyozni, mely tehát védelmet nem nyújt.
Ipari tetemek Sepsiszentgyörgyön: a házgyár...
...és a bútorgyár
Pár háromszéki vállalat magánosításáról, annak fonákságairól lesz szó az alábbiakban. Helyzetünknél fogva némi rálátásunk van a magyarországi tapasztalatokra. Sokak családi, rokoni csatornákon át is értesültek arról, mi történt itt és ott. Mielőtt rátérnénk az elsinkófált állami vagyon honi sorsának taglalására, nagy vonalakban bár szeretnénk összehasonlítani a két ország egymástól eltérő privatizációs politikáját. Elkészültek az első szintézisek, ezek lesznek segítségünkre. Előrebocsátható, hogy miként az eredmény, a kezdetek és a lefolyás is más volt a két államban. Az eredmény pedig az egyikben a siker, a másikban... hát szóval legfeljebb csak az ellentétes minősítést érdemli ki. Ha itt most az adósságtörlesztés ismét tömegeket dönt nyomorba, az a szomszédban a különben nagyon nagy, még Kádár Jánostól és utódaitól örökölt, tovább halmozott államadósság ellenére sem ölt ilyen drámai formát. Nem utolsósorban azért, mert a privatizáció ott tekintettel volt a vállalati versenyképesség megőrzésére, fokozására is, míg nálunk romba döntötte például a háromszéki ipart is.
A sokkterápia elmaradt, a csőd nem
,,A szocialista láger legvidámabb barakkjában", Magyarországon a párturalom azzal vásárolta meg a társadalmi nyugalmat az ’56-os forradalom után, hogy bizonyos korlátok között hagyta az embereket gyarapodni, így a magánvállalkozásnak is voltak előzményei, ami Romániára egyáltalában nem áll. Emiatt Magyarországon az átmenet bár viharos gyorsasággal, de sokkal simábban, békésen folyt le, a privatizáció is célratörőbb formát öltött. Míg Romániában — a ,,lövöldözéses" dráma, a külső forradalmi forma ellenére — Iliescu és Bârlădeanu 1990-ben még a szocialista piacgazdaságról, a régi rend egy javított kiadásáról ábrándozott (Gorbacsov még hatalmon volt), ott már túlhaladni igyekeztek az ún. reformszocialista elképzeléseket, és nekiláttak a régi rend radikális felszámolásának. Témánkra szorítkozva csak az ún. vállalatokról lesz szó az alábbiakban. Hosszú tárgyalássorozat után megkezdődött a cégek társasággá alakulása, felmérték vagyonukat, és kibocsátották a részvényeket. Megalakult az Állami Vagyonügynökség (1990) és az Állami Vagyonkezelő (1992), ezek 1995-ben egyesültek, és privatizációs irányt vettek. Legtöbb esetben versenytárgyalás útján értékesítették a vállalatokat, leginkább külső befektetők nyerték azokat meg, vezetők vagy dolgozók nagyon kevés esetben tudták megvenni a cégeket, ún. vagyonjegyet, kárpótlási jegyet — ezeket a mi honfitársaink is kaptak — a magánosítások 18 százalékában alkalmaztak. Bár számolódtak fel vállalatok, a többség döccenőkkel, de állta a piacgazdasági versenyt, és a felkínált vagyon nagyobb része 1997—98-ra magánkézbe került. A vállalkozói szféra összvagyonának mindössze húsz százaléka maradt állami, ami a nyugatihoz hasonló arány, a továbbiakban ez is csökkent. Ugrásszerűen nőtt a külföldi tőke súlya, de jelentős maradt a hazai is. Összességében a folyamatot minden probléma ellenére rövid idő alatt végbement, sikeres privatizációnak könyvelik el.
Nem adjuk el a hazát!
Felcsigázott tömegszenvedélyek zajlása közepette kezdődött Romániában a piacgazdaságra való átállás. Olyan jelszavaktól volt hangos az ország, mint a címben kiugratott. A másik az egalitarizmushoz és a közvagyonhoz ragaszkodás indulata volt, mellyel politikusok és a tömegek, sokszor egy húron pendülve, gátolták a magánosítást, s melyben a ma is uralgó populizmus gyökerezik. A szomszéd országba áramlott a külföldi tőke, s üzemben tartotta gazdaságát, nálunk meg kártyavárként és a dominóeffektus rendje szerint omlott össze az ipar, de eladni még mindig nem akaródzott annak, aki persze maga szerette volna rátenni a kezét mindenre, illetve aki alkalmazottként még mindig az állambácsiban bízott, hogy az majd megtartja szolgálatában, akár teljesít, akár nem, akár van munka, akár nincs.
1990-ben kezdődtek meg az előkészületek, a vállatok egy részét ún. önállóan gazdálkodó vállalatnak (regii autonome) minősítették, itt dolgozott az alkalmazottak húsz százaléka, a többit pedig kereskedelmi társasággá (hetven százalék) — ez utóbbit szánták magánosításra. Az állami vagyon harminc százalékát ingyenesen osztották ki, méghozzá kétszer, a lakosság előbb tulajdonjegyeket (1992) kapott, utóbb névre szóló kuponokat (1995), ezeket el lehetett adni vagy részvényre cserélni. 1991-ben öt Magántulajdonalap jött létre e harminc százalék adminisztrálására, ezek 1996-ban befektetői társaságokká alakultak át. A többi hetven százalékot az Állami Tulajdonalap kezelte. Rengeteg, egymásnak ellentmondó törvény és sürgősségi rendelet született. Bár 2005—2006-ra be kellett volna fejezni a privatizációt, de az akkor még mindig csak az állami vagyon fele részében történt meg, a nagy bankokéra, kőolajcégekre stb. csak később került sor, az EU-s csatlakozás után.
Kétszer osztották ki ugyanazt
Az 1995-ös ún. tömeges privatizációs program az addig akadozó folyamat felgyorsítását lett volna hivatott biztosítani, de valójában mást eredményezett. Fonákságairól írja John S. Earle-Telegdy Álmos elemzésében.
,,A tömegprivatizációs gyakorlat, amely az államot tartotta meg többségi tulajdonosként vagy legalábbis a legnagyobb részvényesként, ellentétben áll más kelet-európai országokban alkalmazott tömeges privatizációs programok (tpp) konstrukciójával. Csehországban, Szlovákiában és Oroszországban a tömeges privatizáció majdnem minden esetben a részvények többségét kínálta fel privatizálásra; a lengyel program a kezdeti magánrészt 85 százalékban határozta meg. Az a tény, hogy az állam olyan könnyedén el tudta venni az öt privát vagyonalaptól portfóliójának nagy részét, szintén megkérdőjelezi ezek valóságos privát voltát. Hivatalos forrásokat alapul véve a pontos szám 3904 volt. Később más vállalatokat is belevettek a privatizációs programba, így végül 4803 vállalat vett részt a tpp-ben. Sajnos, nincs információnk a kihagyott vállalatok nagyságáról (alkalmazottak száma és könyv szerinti érték), kézenfekvő feltételezés azonban, hogy a program a nagyvállalatokat hagyta ki, tehát a könyv szerinti értéke a tpp-ből kihagyott vállalatoknak valószínűleg több mint egyharmada az állam tulajdonában levő vállalatokénak. Ezekben az országokban az állam általában megtartott valamennyit a privatizálandó vállalatok részvényeiből, de ritkán tartott meg akkora részt, amely biztosította az állami ellenőrzést. Ezzel ellentétben a román tömeges privatizációs programot úgy konstruálták meg, hogy a román állam minden egyes vállalatban fenntartotta az állami ellenőrzést: nemcsak azáltal, hogy messze a legnagyobb részt — legalább 40 százalékot — tartott meg minden egyes vállalat részvényeiből, hanem azzal is, hogy a program révén a privát tulajdonosi struktúra annyira szétszórt lett, hogy az állam ellenőrzésével szemben nem maradt értelme bármifajta ellenállásnak. A vállalatok ellenőrzése akkor kerül magánkézbe, ha az állami tulajdonban lévő részvények nagy részét privatizálják, és koncentrált tulajdonszerkezet jön létre. Ezzel kapcsolatban azonban a privatizációt felgyorsító törvény eddig még csak az ez irányú szándékot fogalmazta meg. Az Állami Vagyonalap feladata lett eladni a megmaradt állami részvényeket »bármilyen törvényes úton«, s a törvény azokat a módszereket javasolta, amelyek egyszer már a múltban az esetek nagy részében megbuktak. Habár a tpp kezdeti szándéka a vállalatok 49 vagy 60 százalékának a privatizálása volt, valójában a cégek egy részében egy ennél is kisebb részt ajánlottak fel (adatbázisunk szerint a cégek 2,1 százaléka esetében). Ennek oka tisztázatlan, de természetesen hozzájárult ahhoz, hogy még kevesebb tulajdon kerüljön át az államiból a magánszférába. A körülbelül 4800 vállalatnak 60 százalékos, 49 százalékos és egyes esetekben ennél is kisebb tulajdoni része alkotta a tpp kínálatát." (Közgazdasági Szemle. 1998. május, 483—484. old.)
Szerintem a fentiek bizonyítják, hogy a folyamat késleltetése, elhúzása folyt. Ugyanannak az értéknek a kétszeri kiosztása pedig persze vajmi kevéssé vagy egyáltalán nem emelte a tömeg és a közember jólétét — országos választást viszont legalább kettőt is meg lehetett vele nyerni.
*
E manipulációk eredményeként Romániában a magánosítás akadályozott folyamatként kínosan lassan haladt.
2004-ben ott voltam a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen, amikor Radu Sârbu, a Román Privatizációs Ügynökség volt vezetője előadásában elmondotta, Romániában gyakorlatilag 1994-ben kezdték meg privatizálni a vállalatokat, alaposan megkésve és beruházható tőke hiányában. Ide gyakorlatilag nem engedték be a külföldi befektetőket azzal az indokkal, hogy nem akarják eladni az országot. Sârbu úgy vélekedett, mindez a nómenklatúra hatalmának átmentését szolgálta, és az átalakulást fékezte. Romániában mindhárom típusú privatizációt (ingyenes kiosztás, visszaszolgáltatás és áruba bocsátás) alkalmazták, összességében a cégek magánkézbe juttatása mégsem volt sikeres. Mindenekelőtt azért, mert elmaradtak a befektetések, pénz nem folyt be a vállalatokba, és így nem is lehetett nyereségessé tenni őket, meghiúsult az új piacokhoz való alkalmazkodásuk. A privatizációnak nincs alternatívája, szögezte le Sârbu, de az a tény, hogy Romániában későn láttak hozzá, nagyon sokba került az országnak.
Háromszék ezt, mint látni fogjuk, sorozatos csődjeivel bizonyította.
(folytatjuk)
