A Romániához csatolt területeken élő magyar kisebbség jogait, mindenekelőtt az anyanyelv szabad használatát az 1918. december 1-jei gyulafehérvári határozat és az 1919. december 9-i párizsi kisebbségi szerződés szavatolta, ezek voltak egyben az 1920. június 4-i trianoni békediktátum feltételei is.
A gyulafehérvári egyesülési határozatok II. szakasza „az alkotmányozó gyűlés összeüléséig ideiglenes autonómiát tart fenn e területek lakosai számára"; a III. szakasz 1. pontja pedig a következő alapelveket proklamálja: „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot."
A párizsi kisebbségi szerződés 11. szakasza értelmében pedig „Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületekben a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen". Az átszervezés megoldását a Román Nemzeti Tanács által választott tizenöt tagú, ún. Kormányzó Tanácsra (Consiliul Dirigent) bízták Maniu elnökletével és nagyszebeni székhellyel.
Mind a gyulafehérvári határozatokban, mind a kisebbségi szerződésekben foglalt pontok az alaptörvények jellegével bírtak, s bennük a román kormány nemzetközi kötelességet vállalt, ami jogilag annyit jelentett, hogy ezekkel szemben semmilyen más törvény, rendelet vagy intézkedés nem lehet hatályos. A román kormány azonban sohasem vette be alkotmányos szövegébe sem az egyiket, sem a másikat, illetve a gyulafehérvári határozatok pontjai közül csak az Erdéllyel való egyesülést kimondó I. szakaszt iktatta törvénybe 1920. január 1-jén, a kisebbségi egyezményt pedig egyszerű törvénnyel hagyta jóvá 1920. szeptember 26-án.
Ehelyett újabb és újabb törvényeket és rendeleteket bocsátott ki a román állam, melyek jellege és szándéka kimondottan kisebbségellenes volt, s melyek hatálytalanították a kisebbségek védelmére vonatkozó alaptörvény jellegű határozatokat.
Mindjárt a kisebbségi periódus első évében, az 1921. július 23-i, Garoflid földművelésügyi miniszter törvénye alapján végrehajtott földbirtokreform szétrombolja az erdélyi magyarság népi struktúráját. A törvény elsősorban a magyar nagy- és középbirtokosokat, valamint a magyar közintézményeket sújtotta, utóbbiakat az egyházi, iskolai és alapítványi birtokok kisajátításával. Jellemző a törvény diszkriminációs jellegére, hogy az Ókirályságban a javadalmazottakat sorolja fel, Erdélyben pedig azokat, akiknek a birtoka kisajátítás alá esett. A Romániához csatolt területeken a földreformtörvény összesen 3 182 498 kataszter hold földet sajátított ki, amely 85 százalékban magyar tulajdon volt, s amelyből a román részesedés 78,1 százalékos, míg a magyarságé csak 14,8 százalékos (lásd Venczel József: Az erdélyi román földbirtokreform, 1942). A román kormány külföldi propagandacélra használta fel a földbirtokreformot, hangsúlyozván, hogy megszüntette a feudális birtokrendszert, s ehelyett demokratikus alapokon álló birtokviszonyokat teremtett.
Ezekre az önmarcangoló kérdésekre keresi a választ az erdélyi magyarság már kilencven éve, de aki fel merte tenni ezeket, arra nyomban rásütötték a revizionista jelzőt. Ezek szerint arra a közel nyolcszáz magyarra is, aki először 2006-ban elment Párizsba demonstrálni csupán azért, hogy világossá tegyék annak tarthatatlanságát, miszerint a békediktátum szerződésében foglaltak jó részéből semmit nem tartottak be. A tiltakozáson szó sem esett határmódosításról, követelésük lényege a szerződésben leírt vállalások felülvizsgálata volt annak fényében, hogy miként tartották be a szerződő felek az itt leírt határozatokat. Ismert jogi fogalom, hogy minden szerződés csak addig érvényes, ameddig a felek betartják a benne foglalt kötelezettségeket.
A 90. évfordulóra a Magyarok Világszövetsége, amely eltekintve minden revizionista törekvéstől, de felelőssége teljes tudatában kívánja tartalmilag felülvizsgáltatni a trianoni szerződésben leírt vállalásokat, és rávilágítani azokra a kisebbségellenes intézkedésekre, amelyek a szerződés aláírása után léptek életbe, de amelyek szöges ellentétben állnak a trianoni szerződésben vállalt kötelezettségekkel. Itt volna az ideje, hogy az európai országok közös jogi bizottsága felülvizsgáljon például egy ilyen szembetűnő szerződésszegést, ahol egy szerződő ország nemzetközi kötelességet vállal a nemzetiségi és önrendelkezési jogok betartására (vö. a fentiekben említett példákat), de ezeket a későbbiekben nem tartja be. Ugyancsak a jogi kérdésekhez tartozó az a tény, hogy az elcsatolt területek akkor más országok birtokába kerültek: Kárpátalja Csehszlovákiához (és nem Ukrajnához), a Felföld Csehszlovákiához (és nem Szlovákiához), a Délvidék a Horvát-Szerb-Szlovén királysághoz (és nem Szerbiához). A szerződésben aláírt vállalások és kötelezettségek miatt őket soha senki nem vonta felelősségre, de ugyanakkor mindenkit revizionizmussal vádolnának meg, aki ezt szóba merészelné hozni. A 90. évfordulón sokan elmentek Párizsba, hogy felhívják a világ figyelmét erre a tarthatatlan helyzetre, mert nem tántorította el őket az a ránk telepedett évtizedes közöny sem, amely szerint minden fölösleges, mert úgysem lehet már semmit tenni. Reméljük, végre meghallják Európa vezetői ezeket a jogos követeléseket!
Dr. Száva Tibor Sándor
