A frontokról hazarendelték harcosainkat, a határokról hazaküldték az ott állomásozó határőrezredeket, mert ,,Károlyi Mihály nem akar több magyar katonát látni"! Károlyi Mihály kedve szerint is történtek a dolgok. Az immár négy éve tartó háború, annak a két ― orosz és olasz ― frontján a fáradt magyar katonák, ha már felülről jött a parancs, s küldték őket, hát hazamentek. Azt ma már tudjuk, hogy egy 1916-ban megkötött titkos szerződéssel az antant az alig több mint negyedszázad óta megalakult román királyságnak ígérte Kelet-Magyarországot, ,,până la Tisa". A terület birtokbavétele el is indult. A gyengén felszerelt, pár hónappal előbb kapitulált, külön békekötésre kényszerült és most poraiból feltámadó román hadsereg Károlyi Mihály és bölcs hadügyminisztere intézkedése eredményeként 1918 késő őszén át is lépte, léphette a határt. Nem csak Károlyiék nem láttak, a bevonuló románok sem láttak magyar katonát. S ha mégis szerveződött ― néhány tisztán látó, a hazáért tenni is akaró katonatiszt megkésett kezdeményezésére ― bizonyosfajta, ellenállásra hivatott soványka magyar erő, a Székely Hadosztály, a még Budapestről jövő irányítás őket sem hagyta cselekedni.

Plakátokat ragasztottak ki kilencszáztizennyolc késő őszén, hogy néhány korosztály rukkoljon be. Mi nem tudtuk, hogy nem jőnek a falumbeli románok. Ki volt téve a plakát, de ők nem rukkoltak be. Ők már tudták, hogy rájuk nem kötelezőek a törvények. (D. J.)

Aki akart, bérukkolt, s aki nem akart, nem rukkolt bé, olyan volt a helyzet. Bémentek ezerkétszázan, de puska, felszerelés csak hatszáz személynek volt... (Pp. J.)

Olyan hirtelen jött, pár nap alatt el is mentek. 18―19―20 évesek voltak mind. Nagyobbak nem voltak. Elmentek, s megalakult a Székely Hadosztály. (R. Zs.)

A románokkal szembe, szembe, szembe! Egy hétig voltam itthon, akkor toborozta Bíró Gyula hadnagy úr a csapatot Szentivánlaborfalváról, Komollóról, Rétyről, s még Újfaluból is, Csíkból is sokan voltunk esszetoborozva... Akkor lementünk Brassóba, a szászok, románok már egyesültek, s vonultak a lobogókkal az utcán, kiabáltak. Să trăiască România! Éljen Románia! Mi félrehúzódtunk, hogy ne lássuk, de azért láttuk, ahogy mentek. S láttak ők is. Nem akartak hagyni, hogy felüljünk a vonatra, de méges fel tudtunk szökdösni. (P. K.)

És amikor cselekedni akartak, megint jött a közbelépés.

Mikor Kolozsvárra érkeztünk, egy Kendi nevű tiszthelyettes, mert a mi behívónk Désre szólott, kijött. Gyertek, aszongya, nem kell Désre menni, jó helyt vagytok, mert akkor már Kolozsváron a románok szervezkedtek. A magyarok meg voltak ijedve, hogy minnyá magukhoz ragadják a hatalmat. Tehát szervezni kellett valamit. Hát belőlünk rögtön ― amennyit csak össze tudtak szedni ilyen behívósokat ― alakítottak egy zászlóaljat. De olyan kritikus időket éltünk, hogy nem is vetkeztünk le éccakára, mert ki voltunk téve, hogy minden percben támadhatnak, s átveszik a város vezetését. Ezek osztán megszervezték, úgy, hogy öt nap múlva már biztonságban érezhették magikat, mert egy olyan erős székely zászlóaljat teremtettek meg ott, amelyik mindenre képes volt. Még lelkesültünk, még volt bennünk lélek, hazaszeretet. Nem hagyjuk a hazánkat! Felöltöztettek marsruhába, tiszta új ruhába, még kaptunk egy jelmondatot a sapkánkra, hogy: ,,Nyomd a gombot!" Ez a zászlóalj lejött Székelykocsárdra, hogy onnan támadjuk meg a túlsó parton levő Marosújvárt, ahol már ott voltak a románok. Felvonultunk a Maros mellé, és a delegáció páncélvonaton átalment Marosújvárra, hogy a románokkal beszélgessenek, adják fel a várost harc nélkül. A regátiak és a helybeliek már ott voltak, s fel voltak szerelkezve, és mü felvonultunk a Maros mellett rohamra készen. Vártuk a küldöttünket, hogy belé kell-e menjünk a támadásba, vagy hanem bevonulunk. Na de sajnos sokáig nem jöttek vissza! (A. Á.)

Nem, s így adódott lehetősége Károlyi küldöttjének, hogy közbelépjen. Nehogy, az Istenért!

Megérkezett Pestről Fényes László, felállott két nagy bárkára, ott szózatot intézett hozzánk, kiáltványt, hogy már nem akar látni Károlyi Mihály katonát! Eleget folyt a vér, nem engedi meg azt, hogy támadásba menjünk, vége a háborúnak, és nem is akar látni katonát! Na kérem! (A. Á.)

Fényes László átalment a Maros hídján, osztán hogy mit tárgyaltak, mit nem, visszavonta a katonaságot. Osztán széjjelmentek mind, szerteszét. (K. Á.)

Megismétlődött ezzel az a manőver, mellyel november elején sikerült védtelenné tenni a határokat. Most az ellenállást szerelték le mesteri taktikával.

Vége volt a hősiességnek, a fiúk egy része eldobálta a fegyvereit, másik része, amelyik Erdély lelkiben, bent, Háromszéken vagy Udvarhelyszéken lakott, s kétes volt, kétesek voltunk abban, hogy a románok nem fognak-e belágerezni minket, hát nem mertünk hazajönni, hanem a karácsonyt Bánffyhunyadon töltöttük el. (A. Á.)

Így történhetett meg, hogy a bevonuló román seregek a legkisebb ellenállásba sem ütköztek. Amikor majd huszonkét év múlva a bécsi döntés hírére a Bukarestben összeverődött tüntetők azt skandálták: Vérrel vettük, vérért adjuk!, nem mondtak igazat. Egy csepp vért sem kellett kiontaniuk ezért a gyönyörű földért. Ingyen, ajándékba kapták. S a Székelyföldet különösképpen. Itt alig tízszázaléknyi románság ha lehetett akkor…