Az óvodában esetleg még odafigyelnek rájuk, de kisiskolásként már bezárkóznak csendes magányukba. Kamaszkorban néha megpróbálnak kitörni falaik közül, de legtöbbjüket megrettenti az esetleges kudarc gondolata, és még inkább körülbástyázzák magukat. Felnőttként ők azok, akik mindig engednek, akik mindig készek meghallgatni mást, és természetesnek veszik, ha mások ritkán érdeklődnek irántuk. Ilyen lehet egy családban a nagybácsi, aki sohasem nősült meg, egy öregasszony, aki mindenkinek gondját viselte, de most egyedül maradt... Kényelemből vagy önzésből a körülöttük levők mindezt rendjén valónak találják, pedig ők is csak egy jelre várnak, hogy megnyíljanak a külvilág felé.

Ülünk a vonaton meggémberedve a sokórás utazástól, csendben, magunkba fordulva. A kalauz odaszól egy idősebb férfinak: Jó napot, hát ismét utazik? Mintegy varázsütésre áradni kezd belőle feltartóztathatatlanul a szó. Elmondja, hogy betegnyugdíjas, és épphogy tengődik a családjával együtt, pedig életében sokat és keményen dolgozott. Megtudjuk, hogy zavarja a nemtörődömség, a mindenütt felhalmozódó kosz, a minden alapot nélkülöző ígéretek minden szinten. A fülkében ugyan senki nem válaszol, de mindenki bólogat, igenlően hümmög, odafigyel rá. Az arca megtelik élettel, pár évvel fiatalabbnak is látszik, és mindannyiunkat megdöbbent ez a hirtelen változás. Már készülődik leszállni, amikor végignéz rajtunk, elmosolyodik, majd ezt mondja: Köszönöm, hogy meghallgattak! Jó utat!