2. A mentalitás
A 90-es években leközölt a romániai magyar sajtó valamikor a XIX. század végén egy regáti újságban megjelent cikket, melynek szerzője felháborodva állapítja meg, hogy Moldva kellős közepén két megyényi területen csak magyar szót lehet hallani. Hogy tűri ezt az ország? Hogy tűri ezt a kormány, hogy tűri ezt Románia? Ilyent! Megfelelő intézkedéseket kell hozni, hogy ez ne legyen így!
És a kormány nem is tűrte, eme csángóknak — akik miatt felháborodott a román lelkű, egyébként Erdélyből, ha jól emlékszem, Szebenből odalátogatott újságíró ,,hazafi" — soha nem tette lehetővé, hogy saját anyanyelvű oktatásuk legyen. És még azt sem, hogy magyarnak vallják magukat. Mert a román oktatási törvények szerint az akkori Románia területén román állampolgár csak románul tanulhatott. És hadd emlékezzem itt egy személyes élményemre is. Valamikor a 70-es évek elején a párt, a KISZ országos magyar nyelvű lapja szerkesztőségétől valami cikkhez anyaggyűjtésre kaptam egy csíkszeredai delegációt. Ennek hála így én is ,,pártmunkásként" jelentem meg az akkor még a régi arcát őrző Szeredában, s a ,,pártszállóban" járt nekem is szállás. Egy kétágyas szobába kerültem egy bukaresti kiküldött, olyan 55 évesnek kinéző ,,elvtárssal". Este, lefekvéskor nagy beszélhetnékje volt ennek a látszólag egyszerű, a pártaktivisták tucatjai szintjén álló műveltségű aktivistának, s azt fejtegette nekem hihetetlen felháborodással, hogy rettenetes. Itt, ,,az ország közepén" — íme, a történelem forgó kereke, átjött az ország a Kárpátokon, és épp ,,hozzánk jött", ,,helyeződött át" ama hajdani cikk megjelenése után nem sokkal az ország közepe is! No, de folytassam: Hogy itt, az ország közepén — domnule!!! „În România!", hogy itt magyar iskolába járnak a gyermekek. Ki látott, ki hallott ilyent? Szörnyű! Én csak hallgattam, hallgattam, s közben néztem ezt a heves indulatban levő embert. Az arcom csak elárulhatott valamit, mert nem szólaltam meg, hirtelen engedékennyé lett, s azt ,,eltűrte", hogy otthon, na jó, otthon a családban, ha akarnak, hadd beszéljenek magyarul, de az iskolában!? És az utcán!? Majd megismételtetett az előbb említett mondat: Hogy tűri ezt az ország! A Párt! Ha ezek mellé odatesszük a jelenleg is életben levő román alkotmány első paragrafusát, mely szerint Románia ,,stat naţional", nemzetállam, és következésképpen más nem is létezik, egyértelmű a román mentalitás: Csak mi vagyunk! Mi, románok! Miénk az ország, aki idegen, az — hányszor mondták nekünk — menjen el innen. Menjetek Budapestre! Mit kerestek itt?
Igen, mit keresünk itt? Az ország szívében! Az ország közepén! Ezen az ,,ősi román földön"! És ez sokaknál tudati tényezővé vált konkrét ismeretek hiányában. Elég ehhez két dologra hivatkoznom. Még a 60-as évek végén egy akkor neves, még a két világháború közötti garnitúrából átörökölt kolozsvári újságíró bácsi mesélte el a következő történetet. A fia román nőt, egy tanárnőt vett feleségül, és egy otthonban éltek. Egyszer a meny feldúltan rontott be hozzá mintegy igazságtevést kérvén: Tata, Loci azt mondja, hogy Erdély nem mindig tartozott Romániához. Ugye nem igaz? Így a történet. Az illető hölgy Erdélyben élt — vagy már évekkel előbb idekerült —, tanárnő volt, tehát legkevesebb középiskolai érettségi és négyéves tanári egyetemi végzettség állt mögötte a ,,tudás- és műveltségszerzés" mezején, és Locitól hallotta először, s ezért nem is jött neki, hogy elhiggye: Erdély nem volt örök idők óta Románia része. A másik, ezt alátámasztandó — ez már nem szóbeli emlék —: előttem van egy 1983-as kiadvány (Atlas pentru istoria României, Editura Didactică şi Pedagogică, Bucureşti). Azt nézem... 29. oldal: A térkép címe: Román politikai formációk a IX—XIII. századokban. A sárgával jelölt nagy terület (az akkori Románia) határai: nyugaton és egy darabig északon is: a Tisza, rajta túl a rákaréjló ,,zöld ország": Regatul Ungariei, északi és keleti határa: a Dnyeszter, szomszédai: Cnezatul de Halici és Cnezatul Kievean, lennebb van egy engedmény, mert a Duna lesz a határ, már Dobrudzsát is elvágja, mely az Imperiul Bizantinhoz tartozik, igaz, hogy itt is vannak ilyenek: Formaţiunea lui Sesdlav, Formaţiunea lui Satza, Jupânatul lui Dimitrie, s lent, a mai Bulgária keleti területén: Formaţiunea lui Tatzo. Egy, a XIV. századot és a XV. század első felének az állapotát ,,ábrázoló" térképen érdekes módon Szatmár és Bihar — tehát Debrecen is — ,,ide" tartozik, Huszt is, de már Munkács, Tokaj, Mezőtúr, Szentes, Gyula, Hódmezővásárhely, Nagylak és Szeged nem — ezek környezetükkel a kifli-ország, a Regatul Ungariei részei. Igaz, hogy a Regatul Ungariei zöldje besávoz egy kis határ menti területet a Nagybánya—Zilah—Karánsebes, ,,Carasova" vonalig, tehát ezt a peremterületet, úgy látszik, megszállva tartották a magyarok e térkép tanúsága szerint. Iancu de la Hunedoara, Vlad Ţepes és Ştefan cel Mare birodalmában feltűnnek ezek a ,,belső" nevek, hogy Trei Scaune, Ciuc, Odorhei és Mureş, de ez a szó, hogy székely, vagy ez a szó — hogy keletebbre is tájékozódjunk —, hogy csángó, nem íratik le egyetlenegy térképen sem. A magyar királyság mindenütt Debrecenen túl kezdődik. És — ugorjunk nagyot — az 59. oldalon már 1878 és 1914 között vagyunk, itt már a határ később, majd 1920-ban szentesített, az ország Satu Maréig és Carei-ig, Nădlacig és Jimboliáig tart, s ezt Austro-Ungaria karéjozza körül. ,,Ide tartozik" már Erdély, s csak Crişana, Bánát, északon Bukovina bordázott Austro-Ungaria zöldjével, illetve Besszarábia az Imperiul Ţarist rózsaszínével. Egyéb Nagysomkúttól és Brádtól Brassóig, Sepsiszentgyörgyig minden Románia része. És az ország része Dobrudzsa is (mely ,,hivatalosan" csak 1912-ben csatoltatott Romániához). És ez a mentalitás: a történelem állandó jellegű, kedvük szerint való tálalása, szemrebbenés nélküli meghamisítása, a valóság iránti abszolút érdektelenség — ki kell mondani — román jellegzetesség. Ezzel kellett Erdély és a Székelyföld magyarságának szembenéznie 1919-től, amikor a román csapatok a teljesen védtelenül hagyott határon át bevonultak Erdélybe.
