Ezt a társulatot (kezdetben Nemes Levente irányítása alatt) Bocsárdi László teremtette. Az ő szervezői képességeinek, igényességének, tehetségének köszönhető, hogy a sepsiszentgyörgyi színtársulatból a hazai, sőt, az egyetemes magyar színházi élet egyik legjelentősebb társulatává válhatott. S tette ezt úgy, hogy közben a helyi hagyományok, a magyar nyelv és a magyar történelmi tudat ápolásának feladatáról sem mondott le.

Bocsárdi rendezéseinek és művészetszemléletének köszönhető, hogy Tamási Áron — a mai színházi kánonba nehezen integrálható — darabjai a legigényesebb budapesti közönség előtt is sikert arathattak. A csoda címmel színpadra állított Tamási-darab, az Énekes madár budapesti sikerének (ha jól emlékszem, a Bárkában) magam is szem- és fültanúja lehettem. Olyan nézőket és kritikusokat gondolkodtatott el Tamási korszerűségéről, művészetének erejéről, akik műveit korábban provinciálisaknak, a székely sajátosság giccsízű apoteózisának tekintették. Azt is állítanám, hogy Bocsárdi a magyarországi és a román nyilvánosságban többet használt a székely gondolatnak (beleértve az autonómiáét is), mint a székely gondolat legelszántabb harcosai együttvéve. Neki a magyar és a román értelmiség legkiválóbbjaival sikerült elfogadtatnia a székely sajátosság egyetemességének gondolatát. Azt a ma már Nyugat-Európában is mind népszerűbb (és az amerikai neoliberalizmus egyetemességfogalmával szembeállított) gondolatot, miszerint nincs egyetlen egyetemesség (nevezetesen a francia-angolszász, a mi esetünkben a román), hanem minden kultúra az egyetemesség megközelítésének elvben minden másikkal egyenrangú esélyét képviseli.

Bocsárdi és a művészileg már a 90-es évek vége óta általa irányított sepsiszentgyörgyi társulat művészi teljesítményének egyetemességét az is meggyőzően bizonyíthatja, hogy a Reflex fesztivál résztvevői (akik az előző év legsikeresebb közép-európai előadásait hozták el Sepsiszentgyörgyre), a hozzájuk eljuttatott anyagok alapján érdemesnek látták Sepsiszentgyörgyre ellátogatni, s az itteni társulatok előadásait maguk is magasra értékelték.

A sajtóvisszhangokról nem is beszélve.

Bocsárdi figyelemre méltó teljesítményei közé tartozik az is, hogy a 90-es évek elejére a színházhoz való viszony, illetve a színház társadalmi szerepének radikális megváltozása miatt gyakorlatilag széthullt közönséget képes volt újjászervezni. Főként fiatalokból olyan, a színház (azaz nem a dialogizált oktatás, nevelés, önimádat) iránt érzékeny közönséget kialakítania, mely ma már a legkorszerűbb színházi produkciók nyelvét is képes nehézségek nélkül dekódolni (lásd a Reflex előadásainak óriási sikerét). Az persze még nagyobb teljesítmény, hogy az idősebb generáció legértékesebb tagjait is képes volt megtartani a színház bűvöletében, akiket a korábbi társulat egy másik — radikálisan különböző — játéktípus jegyében szocializált.

Mindezek ismeretében engem is rosszat sejtető meglepetésként ért az a szakmai döntés, mely gyakorlatilag Bocsárdi László igazgatói felfüggesztését jelenti.

Az ,,érvek" engem sem győznek meg. Arról nem is beszélve, hogy maguk az értékelési kritériumok sem meggyőzőek. A nyugat-európai nyilvánosságban egyre erőteljesebb kritikák hangzanak el annak a közgazdasági szemléletnek a számlájára, mely a teljes társadalmi létet, beleértve a kultúrát is, a gazdasági vállalatok profitmaximalizáló vezetési logikájának próbálja alárendelni. Ezt a logikát, melyet a mi kelet-közép-európai államaink mérlegelés nélkül átvettek, az értékelést kibocsátó bizottság tagjainak valamiképpen kompenzálniuk és nem felerősíteniük kellett volna. Annál is inkább, mert mára már nyilvánvaló: ez a szemlélet az, mely az oktatás, az egészségügy és a kultúra intézményrendszereit (Nyugaton és Keleten egyaránt) az összeomlás határára juttatta, ezt a szemléletet ma már nyugat-európai közgazdászok is súlyosan kárhoztatják, sőt, a ma tapasztalható gazdasági válság egyik fő okának is tekintik.

Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a menedzselésre vonatkozó érvek maguk is megalapozatlanoknak tűnnek, az emberben joggal merülnek fel kételyek. S ezeket, azt hiszem, az illetékeseknek is komolyan kell venniük.

A szerző a Sapientia EMTE professzora