Hiszen erről (is) szól a Bocsárdi László „menedzseri tevékenységét" értékelő — szégyenteljes és megalázó — sepsiszentgyörgyi színjáték. A Tamási Áron Színház igazgatója ellen áskálódó klikk nem tegnap s nem is tegnapelőtt kezdte következetes aknamunkáját, feszes, indulatos jelenetek már évekkel korábban is zajlottak. Néhány esztendeje, 2007 júliusában, amikor éppen egy kisvárdai fesztiválon szerzett fődíjjal tértek haza (A nyugati világ bajnoka című előadásukat jutalmazták, amelyet később színházszerető brüsszeliek is láthattak), lapunk kérdésére, miszerint változtathat-e a fődíj a finanszírozó önkormányzat színházhoz való viszonyulásán, Bocsárdi a következőket válaszolta: „Az a tény, hogy egy ilyen kisváros, mint Szentgyörgy, évek óta a színházával díjakat hoz el, és hallatja nevét, szerintem ez az egész város érdeme is, tulajdonképpen a fenntartóknak is az érdeme, mert lehetővé teszik, hogy a színház működjék, még akkor is, ha konfliktusos ez a helyzet. Lehet, hogy unalmas lenne, ha mindenki dicsérné a színházat. Mivel mi az utóbbi években fontos fesztiválokon folyamatosan díjakat nyerünk, és kitüntetettjeink vannak, úgy gondolom, egy ilyen díj nem fogja megváltoztatni ezt a helyzetet. Az lenne baj, ha nem kapnánk elismerést. Természetesnek veszik, hogy mi díjakat kapunk, miközben az az érzésem, kevesen fogják fel, hogy ez mit jelent. De ez így rendben van, mert arra ösztökél minket, hogy a lehető legmagasabb szinten teljesítsünk. Nyilván, nem ezért teljesítünk a legmagasabb szinten, hanem azért, mert remélem, az igényünk egészségesen működik."

Három év után azonban kiderül, hiába az egészségesen működő művészi igény, a Reflex színházi fesztivál révén hiába teremtettek emlékezetes közép-kelet-európai kulturális légkört a zord Székelyföldre, magas minőségi és művészi mércét mutatva az erre igenis vevő, egyre sokasodó nézőtábornak, hiába Szentgyörgyé a Kárpát-medence egyik legjobb magyar nyelvű színtársulata, hiába a szakma elismerése, Bocsárdi és munkássága változatlanul szemet szúr azoknak, akik nem szeretik a gondolkodásra késztető előadásokat. Melyek — a színház nemesen egyszerű feladatának megfelelve — világunk, életünk tükörképét próbálják mutatni. Hogy ez nem habókosan könnyed és gondtalan nevetgélésre gerjesztő, s az áskálódók szerint az örökkön kielégítetlenül hagyott néző nem sikamlós poénokon derülve csapdossa térdét? Hát nem, mert a színház nem az olcsó, nyegle báj közvetítője. Arra ott van a szappanopera és az operett ezernyi változata.

Felvilágosultabb helyeken kapkodnának olyan társulatépítő, értékteremtő, a térségnek rangot s elismertséget szerző emberért, mint Bocsárdi László. Itt, Szentgyörgyön ahelyett, hogy a fenntartó szintjén is elismernék és értékelnék, fúrják, piszkálják, félreállítanák. Eszement, betegesen vakmerő vállalkozás.