— No, édes fiaim, most már menjetek, lássatok országot-világot!

Elindult a három királyfi három szép paripán, s mentek hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön keresztül, hol lefelé, hol felfelé, de mindig csak eléfelé.

Addig mentek, mendegéltek, míg egyszer csak egy rengeteg nagy városba értek. Kérdik a város végén egy fiútól:

— Hé, fiú, miféle város ez a falu?

Feleli a fiú, hogy ez a fejér király városa.

Megörültek a királyfik, hogy király városába értek, mentek egyenest a királyi palotába, ottan is a király elé, s elémondták, hogy kik s mik ők.

Örvendett a fejér király a fiúknak, mert erős barátságban volt az apjukkal. De hát még a királyfik örültek csak igazán, mikor meglátták a fejér király leányát. Sok szép leányt láttak a hazájukban, de ilyen szépet nem. Bezzeg közrefogták mind a hárman, kellették magukat, s ahogy a vacsorának vége volt, mind a három bement a király szobájába, s megkérték a leányát mind a hárman.

,,Hát én most melyiknek adjam? — tépelődött a király. — Hej, hej, csak volna még két leányom!"

Mit csináljon? Egyiket sem akarta magára haragítani, hát azt mondta:

— Halljátok, fiúk, én most egyiknek sem adom a leányomat, hanem menjetek tovább, s amelyik mához esztendőre a leghasznosabb dologgal tér vissza, azé lesz a leányom. Itt a kezem, nem disznóláb.

A fiúk kezet csaptak, s még hajnalban útra kerekedtek. Együtt mentek, amíg egy nagy rengetegbe nem értek. Itt az út háromfelé ágazott, megegyeztek hát, hogy hárman háromfelé mennek, s majd esztendő ilyenkor találkoznak ezen a helyen.

Elváltak békességgel, s ment ki-ki az útjára. Sok-sok országot bejárt mind a három fiú, mindent jól megnéztek, vizsgáltak, egy s más dolgot megvettek, aztán ismét eldobták, mert még többet érőre akadtak. Hanem telt-múlt az idő, vissza kellett már fordulni, egy-egy dologban mégiscsak megállapodtak mind a hárman, s mire az esztendő letelt, visszakerültek abba a rengeteg erdőbe, ahol egymástól elszakadtak.

Bezzeg hogy mindjárt azt nézték, melyik mit hozott. A legidősebb mondta:

— Nézzétek, én egy olyan messzelátó üveget vettem, hogy a világ végére lehet vele látni.

A középső azt mondta:

— Én egy olyan köpenyeget vettem, hogy csak belé kell csongolyodni, s odarepít egy szempillantásra, ahova parancsolod.

A harmadik azt mondta:

— Én meg egy olyan narancsot vettem, hogy a halottnak, ha még nem telt el huszonnégy óra halála után, csak az orra alá kell tartani, egyszerre fölébred.

Ahogy ezt elmondják egymásnak, a legidősebb belenéz a messzelátóba, s hát Uram, Jézus!, csak kiejti a kezéből ijedten.

— Talán bizony valami rosszat láttál? — kérdezték a testvérei.

— Jaj, ne is kérdjétek, halva fekszik a királykisasszony!

Belenéz a másik kettő is a messzelátóba, s hát csakugyan igaz: halva feküdt a szép királykisasszony.

— Hamar, hamar — kiáltott a középső királyfiú —, bújjatok a köpenyegembe, egyszeriben ott leszünk, s hátha még fel lehet támasztani!

Belebújtak a köpenyegbe, s hopp! már ott is voltak a király palotájában. A legkisebb királyfi eléveszi a narancsot, a királykisasszony orra alá tartja, s lám, egyszeriben felpattan a szeme, mosolyog a szája!

Na, volt nagy öröm. Volt ám, de nem sokáig. Mert a királyfiak összevesztek a leányon. A legidősebb azt mondta:

— Engem illet, mert én láttam meg, hogy meg van halva.

A középső azt mondta:

— Azt bizony megláthattad volna: ha nincs az én köpenyegem, még most is az erdőben volnánk. Engem illet a leány.

— Úgy-e? — mondá a legkisebb. — Hát aztán mit értünk volna azzal, hogy az egyik meglátta, a másik ideröpített, ha nincs az én narancsom?

Nem tudott igazságot tenni köztük a király, össze kellett hogy hívassa az ország bölcs embereit, hadd tegyenek azok igazságot. Ezek aztán összeültek, hét nap, hét éjjel tanakodtak, az egyik erre beszélt, a másik arra, míg a hetedik éjjel mégis megegyeztek, hogy a legkisebb királyfit illeti meg a királykisasszony.

Ebben megnyugodtak az idősebb fiúk is, s úgy járták a kállai kettőst az öccsük lakodalmán, hogy döngött belé a palota földje. Egyszerre csak a nagy vigasság közben eléveszi a legidősebb fiú a messzelátóját, s beléje kukkint.

— Gyere csak, gyere — mondja a köpenyeges öccsének —, nézz belé, s mit látsz?

— Látok — mondja ez — két szép leányt, mint két ragyogó csillag.

— No, ha látsz, bújjunk a köpenyegbe, s nézzük meg őket közelebbről!

Még meg sem gondolták jól, már ott is voltak. Az ám, király lánya volt az a két leány is. Megkérték a kezüket: adták, vitték a köpenyegben. Meg sem álltak hazáig. Hazaért ekkorra az öccsük is a feleségével.

Még csak most volt lakodalom. A sánták is rúgták a port, ahogy tudták. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, mégis minden jól volt.