Ők soha nem nevezték így, vagy ha nevezték, csak szóban, „egymás között", de leírva ez román térképen soha nem jelent meg, mert hát ez „ősi román föld", mondták és mondják ma is. Szóval, az egykori Magyarország legkeletibb részén, az őseink által Székelyföldnek nevezett területen Trianon egy jó 90 százalékban magyar lakosságú, félmilliónyi magyartól belakott területet talált. Területet, melynek sajátos arculata van, egymást váltó lapos fennsíkok egyrészt (Háromszék, Alcsík és Felcsík, Gyergyó, a Maros völgye és a Nyárád mente), valamint a dimbes-dombos Udvarhelyszék. Amiként ama egykori román újságíró megbotránkozására Moldova szívében, itt sem lehetett vagy csak alig lehetett román szót hallani. Mert voltak itt ugyan románok is, tartva részben anyanyelvüket, kultúrájukat, részben már beolvadófélben, de az utóbbiak is már sokszor csak vallásukban őrizték, őrizhették nemzeti tudatukat, régi pásztormesterségüket.

Kovásznára, Zágonba juhásznak átjöttek

Átvándoroltak a határon. Délen Bodzaforduló­tól (teljesen román település) és Zágontól Papolcon, Berecken, a Kászonokon, Gyimeseken át fel Gyergyótölgyesig és még tovább, a régi határ melletti falvakban a hegy felé eső részeken telepedtek le. Bejöttek a kövér erdei legelőkre a juhaikkal, s aztán foglalkozásuk is lett a juhászkodás, az egész Székelyföldön ők lettek a bácsok, a székelység és a saját juhaiknak őrzői, a kifejt juhtej szakszerű feldolgozói. Ha voltak ellentétek köztük és a letelepedett székelyek között, ez a pásztornépek és földművelő népek ősi ellentéte volt, melyre okot mindig az adott, hogy juhaikat be-behajtották a termőföldekre, s belelegeltettek a termésbe. E minőségükben vándoroltak is be a belsőbb székely területekre, ahol mint juhászokra igény volt rájuk, letelepedtek és szaporodtak.

Vannak román emberek, a Bükkfejesek, erre a névre hallgatók. Vaszi Bükkfejes... A Vadak. Van egy része, aki románnak tartja magát, van egy másik része, aki nem. Vizoliak, az Erszélyek. Van nálunk román templom, ők görög katolikusok, mi, a zöme a lakosságnak római katolikusok vagyunk. (B. L. M.)

Egész falvaik is létrejöttek, főleg ott, ahol nemesi, grófi, bárói birtokok voltak. A székelység, „szabad, rendi nemzet" lévén, nem volt jobbággyá tehető. Ezért a Székelyföldön meghonosodott földesurak őket telepítették birtokaikra, egész — nagyobbára új keletű — jobbágyfalvakat hozván létre. Az akkori közigazgatásra jellemző, hogy ezek nem is tartoztak hivatalosan a „székekhez", a széki királybírók fennhatósága alá, hanem általuk és a szászföldbe beilleszkedő hasonló területekből egy szórványvármegyét, Felső-Fehér vármegyét hozták létre Erzsébetváros központtal.

A hidvégi gróf Nemes hozta olcsó munkaerőként a lügetieket ide, külön adta ezt a területet, hogy ide telepedjenek le. Ágostonfalvát az ürmösi Maurerek s a miklósvári gróf Kálnokyak telepítettek, ők adták a falu helyét is. A Mezőségről hozták őket. (K. Z.)

Bálintfalvára egy Bálint nevű gazda hozott családokat, ott már keveredés van. Nyárádszereda tőszomszédságában van egy Jobbágyfalva nevű település. Jobbágyfalván vannak ilyen családnevek: Dászkel, Sztrátya, Moldován, de ők elmagyarosodtak. (Cs. S.)

A szárhegyi Lázár család birtoka Borszékig kinn volt, onnan tagozódott ki Remete és Ditró is. Nagy terület volt a birtokukban. Ők telepítették a teljesen román lakosságú Vaslábat, Salamást. (B. E.)

Nyárádszeredához tartozik a betelepített jobbágyfalu, Vece kb. 80 emberrel. Azok tényleg románok. S a Nyárád mentén közel 70 falu van, de ilyen, hogy mindenki román, az csak Vece. (Cs. S.)

Más úton is kerültek a Székelyföldre

Bardocra kellett egy patkolókovács. Jelentkezett egy fogarasföldi román patkolókovács. Cigány, akinek engedélyt adott a bardoci bíró, hogy letelepedjen, de nem Bardocra, hanem Száldobosra. Az letelepedett, annak a leszármazottai összeházasodtak mindenféle környékbeli román cigányokkal, s ma a székelyszáldobosi iskola 70 százaléka román cigány gyermek. Utánanéztem, hogy kerültek Árapatakra Romulus Cioflec ősei, aki a szebeni Tansilvaniának volt a munkatársa. Bethlen Gábor hozta létre a fogarasi üveghutát. Amikor azt bezárták, onnan egy csomó ember elment világgá. A Cioflecek onnan jöttek, a Fogaras völgyéből Árapatakra s Erősdre. (K. Z.)

Mintegy a fentiek igazolásaként két évszám statisztikai adatai álljanak itt, az utolsó magyar népszámlálásé és az első hivatalos román adatok, melyek inkább becslésen alapulnak, hiszen 1920-ban az új román hatalom nem tartott népszámlálást, de ezek az adatok már az általuk közzétettek.*

Maros megyében azért olyan magas a románság száma, mert az adatok Maros megye nagyjából elrománosodott mezőségi részeit is tartalmazzák, nemcsak a régi Marosszékre vonatkoznak.

Ha Háromszékből levesszük a majdnem színromán Bodzavidéket és Marosszékből a majdnem teljesen elrománosodott mezőségi, valamint a Segesvár környéki száz vidéket, a magyarság közel 90 százalékos részaránya realitásnak vehető. A Székelyföld magyar arculatú terület volt, ahol falvak százaiban egyáltalán nem vagy csak egy-két román élt.

Ha a wilsoni elvek, a népet is megkérdező „igazságos béke" gondolata győz, ez a terület soha nem lehetett volna Románia része. De végül is a nagyhatalmak a diktátum mellett döntöttek. Megbüntették Magyarországot, nem visszafelé mutató okkal — mert ilyen nem találtatott — egyszerűen egy számukra világos Cél érdekében. Ezt a célt emelték okká.

A szándék egyértelmű és félreérthetetlen. A „csatolt területek", tehát Erdély, a Partium, és hadd vegyük ide: Dobrudzsa meg Besszarábia — mert azokat is akkor, illetve akkortájt kapta Románia, Dobrudzsát pl. 1912-ben — nemcsak területe, hanem teljes etnikai bekebelezése is. A „tennivaló" is félreérthetetlenül ott állt a román hatalmak előtt akkor és azután is mindig. Elrománosítás, a kapott területek ezzel való véglegesített birtoklása.

1912-ben, amikor Dobrudzsát bekebelezték, akkor az ottani román lakosság — 1910-es vagy 1912-es adat — az összlakosságnak 3 százaléka volt. És az is a Duna túlsó partjának a sávjában, ahová a juhokat át tudták úsztatni vagy valamivel hordani, azokon a részeken. Na most, Dobrudzsában olyan fantasztikus dolgot tudtak végezni románosítás dolgában, hogy a törököket elűzték, elkergették, a papi szemináriumaikat megszüntették, a bolgárokkal, akik a legmagasabb civilizációs szinten voltak, mindent elműveltek. Az Angelescu-törvény, amikor 1924-ben megjelent, akkor ennek a lényege az volt, hogy ők a legsikeresebb modellnek Dobrudzsát tartották, s ugyanígy bántak volna el az erdélyi magyar iskolákkal vagy a magyar kultúrával, értelmiséggel. Az Angelescu-törvénynek ez volt a lényege vagy a filozófiai megalapozottsága, hogy így mondjam. Ám Dobrudzsa lakosságában nem volt számottevő értelmiségi. Velünk azért nem volt ilyen egyszerű ,,a terv végrehajtása", mert a sok száz éves Erdélyt, az ezeresztendős erdélyi magyar kultúrát nem lehetett így egyik napról a másikra elpusztítani és tönkretenni. Tehát ez a titka az egésznek. (S. L.)

Ezt a szándékot nem csak az akkori és későbbi román vezetők nyilatkozatai igazolják, hanem az a falánkság, amellyel annak végrehajtásához közvetlenül a trianoni határ megvonása után hozzákezdtek. És tervek is születtek erre.

Eszközök

A nagy stratégiai terv tüneményesen gyorsan megszületett. Egy mondatban összefoglalva: a nemzetiségek s köztük a magyar nemzetrész mielőbbi felszámolása. Románia „egynemzetű országgá" tétele. Ami nem lehetett könnyű feladat az akkor nagyon erősen többnemzetiségű országban. Hiszen Nagy-Romániának nemcsak magyarjai voltak, hanem voltak oroszai (Besszarábiában és a Duna-deltában, s nem is kis számban), ukránjai az ugyancsak akkor kapott Bukovinában és Máramarosban, voltak bolgárjai Dél-Dobrudzsában, s törökjei, tatárjai Dobrudzsában, mely 1912-ig Törökország része volt. De ,,pozitív" eredményei már voltak. A bolgárokat Dél-Munténiában már sikeresen asszimilálta a nemzet. Ugyancsak Munténiában még a XVIII—XIX. században jelentős magyarság élt. Külön megyéjük, székely megye volt Câmpulung Muscel sávjában rátapadva a Kárpátok vonulatára. Városaiknak is jelentős magyarsága volt. Előttem egy könyv, Az elbujdosott magyarok Oláhországban, írta: Ürmösy Sándor. Megjelent Kolozsvárt az ev. református főiskola könyv- és kőnyomó intézetében 1844-ben. A könyv írója, ahol megfordult, mindenütt jelentős magyarságot talált. Pár adat: Târgoviştéban „a magyarok száma 300-nak mondatik, az eloláhosodottakat 400—600-ra viszik". A piteşti-i magyarok száma „úgy tartatik általuk, hogy 1500", az eloláhosodottakat pedig szomorúan mondják ki, hogy sok. „Rimniken" (Râmnicu Vâlcea) 200-an vannak. Krájován 1350-re teszik. Ha csak ezt vesszük, ezt az adatot, az akkori olténiai város lakosságának mintegy harmada magyar lehetett. De: „papjaik oláhul predikálnak minden vasárnap, és bámulni, midőn az utazó belép szentegyházukba, s meghallván a dicséreteket és soltárokat magyarul minden szájtól énekeltetni, elhiszi, és méltán is, hogy mindazokkal beszélhet magyarul". Ez a példa is ismerős a moldvai csángóktól. Brăilán 1500-an vannak, „de naponta szaporodnak Erdély és Magyarország déltartományiból".

S ha ezekhez hozzávesszük, hogy ugyanebben az időben Moldvában Iaşi-tól le Bákóig s azon alul is falvak százaiban magyarul beszélt a nép, elmondhatjuk, a mindenkori román hatalom „végezte a dolgát". Ez itt nem Erdély és nem Magyarország volt, ahol a más nyelvűeket tisztelték, iskolákat állítottak fel nekik, s kultúrát teremthettek. A régi Romániába beözönlött magyaroknak nem volt, nem vagy csak alig lehetett kultúrájuk (a kompakt tömegben élő csángóknál is csak szóbeli kultúra lehetett, írott nem), nem kaptak soha iskolákat, s az elrománosítás fontos eszköze volt a mindenkori egyház is. Tehát ha hitt Nagyrománia vezetése abban, hogy a tervbe vett beolvasztás sikerülni fog, volt tapasztalata, amire alapozhatott. A taktikai lépések is körvonalazódhattak. Be- és kitelepítésekkel, a lakosság asszimilálásával a tömbök fellazítása, majd az elszórványosított területek végleges felszívása. A Székelyföldön — lévén tömbterület — a „munkát" szinte a nulla ponttól kellett kezdeni.

Adatközlők: B. E.: Burján Emil, 1947, Gyergyószentmiklós; B. L. M.: Bariczné Laczkó Benedek Magodolna, 1953, Gyergyóalfalu; Cs. S.: Csíki Sándor, 1958, Ákosfalva; K. Z.: Kisgyörgy Zoltán, 1936, Árkos; S. L.: Sylvester Lajos, 1934, Csernáton.

* Az adatokat Varga E. Árpád Népszámlálások a jelenkori Erdély területén című munkájából vettem