Abban az országban, ahol mind az átlagbérek, mind a nyugdíjak az európai uniós államok közül a legalacsonyabbak, ahol a szegénységi küszöb alatt él a lakosság harminc százaléka. Közhely ma már: a Băsescu—Boc-kormány elbaltázta az elmúlt másfél évben a válságellenes intézkedéseket, feláldozta az államfő választási kampányának oltárán az ország jövőjét. Boc most is jelenlegi politikai ellenfeleire mutogatott, s dicsérte pártját és koalíciós társait, akik e bátor és jövőbe néző intézkedéssorozatot meghozták. Szólamok, közhelyek halmaza volt Emil Boc beszéde. Ráadásul máig sem voltak képesek olyan válságellenes programmal előállni, mely legalább a reményt felcsillanthatná. Hulltak, mint eső az égből, az ígéretek az egészséges alapokra helyezett gazdasági növekedésről, a remek — egyelőre még csak érlelődő — nyugdíjtörvényről, a decentralizáció felette jótékony hatásáról, s úgy jelentette be a nyugdíjak 15 százalékos csökkentését, hogy csak a luxusjáradékokról, azok igazságtalan voltáról ejtett szót, de arról hallgatott, hogy hamarosan 100, 200, 300 lejjel kevesebből kell majd megélnie hatmilliónyi embernek.

Nyakunkon a baj, s ezen az sem változtat, hogy a Szociáldemokrata Párt azonnal bizalmatlansági indítványt nyújtott be. Ha ennek következtében valami csoda folytán megbukik a kormány, az eredendő rossz, Traian Băsescu négy és fél évig még marad. És az a joga is, hogy ő nevezze meg a következő miniszterelnököt. Aki csakis olyan ember lehet, ki vállalja a Bocéhoz hasonló, alárendelt szerepet. És akkor ismét ott leszünk, ahol a part szakad.

És ősszel majd Emil Boc vagy egy másik bőbeszédű, szapora szavú miniszterelnök arról beszél: nem szorítottuk meg eléggé a nadrágszíjat, kénytelenek tehát az adókat is felemelni. Természetesen, a jövő érdekében.