Az emeleti termet már jó előre, egy hónappal korábban lefoglaltuk, megbeszéltük a feltételeket, amelyeket a rendezvény előtt két nappal újra megtárgyaltunk a tulajdonossal. Így pénteken este 34-en meg is jelentünk, és állt a bál.

Az első, amire felkaptuk a fejünket, hogy a pincér diszkréten ránk kérdezett (miután már mindenki leült), hogy minek is kell az asztalra kerülnie, ugyanis neki a főnök nem adott egyértelmű utasítást. Útbaigazítottuk a tanácstalan alkalmazottat, és jóízűen fogyasztottuk az előételt (a dicséret a szakácsot illeti). Az emésztés azonban már nem ment zökkenőmentesen, ugyanis 9—10 óra körül egy kb. tízfős, idegen férfiakból álló csoport jelent meg, mit sem törődve azzal, hogy itt éppen magánrendezvény zajlik. A pincér már hozta is az első kört, mi pedig — mire a szánkat összecsukhattuk volna a csodálkozástól — meglepetten tapasztaltuk, hogy honnan, honnan nem, megjelent a tulajdonos is, jó barátként üdvözölve a jövevényeket. Igazunkról meggyőződve kedvesen felkértük, legyen szíves távozásra bírni e társaságot, ám a tulajdonos kioktatott, hogy nem teheti, mivel nem fizettünk teremdíjat. Erről a feltételek megbeszélésekor szó sem esett, de a hangulat zavartalansága érdekében rászántuk magunkat, csakhogy ajánlatunkra újabb váratlan fordulat következett: mit akarunk mi kifizetni, hiszen nincs is teremdíj?! Leforrázva kullogtunk asztalainkhoz, és próbáltuk élvezni a ,,bulit", bár közben a tulajdonosnak egyre több barátja jelent meg, és szolgáltatónk már mintegy húsz hívatlan vendéggel könyökölt versenyt a terem közepén, azaz osztálytalálkozónkból átjáróház lett. Rossz kedvünk csak fokozódott, amikor azon kezdtünk el gondolkodni, hogy a zenekar vajon éppen kit szórakoztat... A következő vendégűző fogás a desszert volt: az előre megrendelt fagylaltból csupán 33 személynek jutott, a pincér pedig újra tőlünk kért tanácsot, hogy süttessen-e hoppon maradt egykori osztályfőnökünknek palacsintát, hisz már a kedves párjának is csak fél gombócokat sikerült kikaparni a doboz aljáról. De a habot a tortán mégiscsak az elszámolás sanyarú percei jelentették. Annak ellenére, hogy már előre leszögeztük a költségeket (menü ára, zenészek stb.), a tulajdonos velünk akarta kifizettetni a pincér szolgáltatásait is. A zenekart éjfélig a szolgáltató fizette, ettől kezdve a mi zsebünkre muzsikáltak. A kedves tulajdonossal két nappal korábban megbeszéltek alapján elő is készítettünk 100 lejt kettejüknek, de kiderült, hogy éjfél után 300 lej a bérük, és ha nem fizetjük ki, bezárják az ajtókat. Ha pedig panaszunk van, nyugodtan feljelenthetjük bármely szervnél (pénzügy, fogyasztóvédelem), mert szerződés nincs, azt kell kifizetni, amit most mond. És nem érti, mi itt a gond, hiszen nagyon jártas a vendéglátásban.

Mi, dilettánsok, úgy véljük, egy szolgáltatás minőségét mindig a vevő értékeli, és ez legendába illő rémálom volt. Ugyanis mindenek tetejébe még a tulajdonos ítéletét is hazavihettük: ilyen picik vagytok!

Bod Péter Tanítóképző,

1996—2000-es évfolyam, kémia—biológia osztály, Kézdivásárhely