Nála már akkor volt egy kicsengetési ajándék, és megkínált a tortából. A másik osztálytársam akkor idegesebb volt, mivel már otthon keresték, hisz 10 óra táján jártunk, s ugye, éreztük, hogy akárki életéről is legyen szó, nem akármilyen nap vár ránk. Mint rendes iskolába járó, én is felhúztam az órát, de pontosan 10 perccel a megbeszélt találka előtt voltam képes kinyitni a lepénylesőimet. Most is döbbenten gondolok vissza, hogy semmi nem maradt otthon. Főleg én. Mert ez az utolsó kicsengetésem napja.

Mindenki kedves volt az osztálytársaim közül, az nem kifejezés, hogy kenyérre lehetett kenni őket. ,,Jaj, te velem vonulsz, vagy mész a másikkal?" Már akkor tudtuk, ki kivel fog lemenni az iskolaudvarra, ami, persze, teljesen felborult az utolsó pillanatban. A szokásos, közhelyes poénpufogtatások és vihorászások leplezték a pillanat súlyát. Éneklés, leülés, figyelés. Már aki. Én nem tudtam, hogy mi van. Már sok éve látom a nagyobbakat, hogy ez történik velük, de ha én kerülök sorra, az teljesen más. Akad, aki hallgatja a beszédeket, akad, aki nem. Amikor a díjak következnek, ismét visszatérnek a gyenge poénok, már megvan, hogy ki részesül osztályfőnöki dicséret helyett szidásban. Történetesen ez egy olyan év, amikor boldog- boldogtalan díjat kap. De lehet, ez máskor is így volt. Az aligazgatónő volt a konferanszié, és át is adott a szülőknek minket. Pár nagyon kedves baráttól egy-egy ellopott ölelés, egy-egy jó tekintet. De már a fényképvadász, mosolygó rokonok lecsapnak rám, háromszáz darab virág, rengeteg dolog, amire sem nekem, sem másnak nincs szüksége, és már megyünk is, hogy annyit együnk, amennyire nincs szükségünk. És végig egy kérdés motoszkált bennem: mi is van most?

BERNÁT SZILÁRD