Tekintete a színház bannerekkel teletűzdelt épülete felé kalandozik, és gondolatai repdesnek a gyerekricsajjal együtt. A Bocsárdi-ügy jut eszébe, és magáról is megfeledkezve halk mondatokat kezd maga elé motyogni.

Nekünk, fiataloknak szükségünk van egészséges, követendő ideálokra. Mindig is szükség volt ezekre, és talán nem a politikusok hada a megfelelő erre a szerepre. Olyan igényteremtő, bölcs szakikra van szükség, akikre érdemes felnézni és nyomukba eredni. Azt hiszem, ilyen nagy szaki Nemes Levente vagy Bocsárdi László, most csak színházi berkekben maradva, de persze sorolhatnám. Van valami Sepsiszentgyörgyben, ami arra késztetett, hogy ide költözzem, és tudásommal, munkámmal, minden energiámmal ennek a közösségnek a fiataljaival — és nemcsak velük! — foglalkozzam. Van valami, ami létrehoz isteni energiákat, ambíciókat. Van itt valami, ami feltölt, lelkesít, erőt ad, és hiányzik, mikor elutazom innen. Ez a valami pedig közvetett vagy közvetlen módon így is, úgy is a színházhoz vezethető. Mert ennek a Tamási Áron nevű színháznak az elmúlt 15 éve — többé vagy kevésbé — ott motoszkál minden mai művészeti kezdeményezésben (ebből meg nem gyengélkedik városunk!). Akinek szeme van, látja ezt. Én, aki mindössze három éve élek itt, látom, és nem azért látom, mert rokonom bárki is a színházban, nem azért, mert pénzt adnak, vagy mert valaha is alkalmazottja voltam, hanem azért, mert látni akarom.

Látni akarom azt, hogy a Bocsárdi színháza igényt teremt. A szó fájdalmas, de a lehető legvalósabb értelmében. Mindig is nagy kérdés mind a színházi alkotóknak, mind pedig más művészeknek, hogy a mű megjelenésekor kiszolgálja-e közönségének elvárásait (ízlését, szépségideálját, normáit, értékeit), vagy ezzel ellenkezőleg, befogadásakor horizontváltást követel meg. Egy közösség szellemi épülése szempontjából hosszú távon a horizontváltás — felvállalva ennek következményeit — eredményesebb és léleképítőbb út, amelyet, sajnos, csak az igazán merész művészek vállalnak fel. Persze, nem sok ilyen van, de nekünk, szentgyörgyieknek mégis van egy-két ilyen merész bolondunk — a szó hamvasi értelmében —, akikre jó — illetve hát jobb lenne — hallgatni.

Ha egy színház a szórakoztatást tűzi ki céljául — amit abszolút megtehet, és amit tesz is számos erdélyi magyar színház — csak azért, hogy kielégítse a tömeg és az általában középkorú vagy annál idősebb generációkat, akkor az teljesen rendben van. Viszont ebben az esetben a levegőben marad egy kérdés: Vajon ennek a ,,kielégített" közönségnek a gyerekei közül felnövekszik egy adott közösség — jelen esetben a háromszéki tömbmagyarság — gondolkodó, intellektuális rétege? Vagy ez még mindig nem cél? Akkor miért csodálkoznak e közösség vezetői, ha én, háromszéki kereső fiatalként veszem a sátorfámat, és követendő ideálok, mesterek, szakik keresésére indulok? (Az ideálok utánzása vele született tulajdonsága az embernek gyermekkorától fogva. Abban különbözik a többi élőlénytől, hogy a legutánzóbb természetű, sőt, eleinte éppen az utánzás útján tanul is; mindegyikünk örömét leli az utánzásban.) Ha a szülőföldemről elűzik az utánozható elméket, elmegyek máshová (igen, ez fenyegetőzés!), és viszem az adómat, családomat, gázszámlámat, gyerekeimet, unokáimat, magyarságomat, székelységemet. Ha én, háromszéki kereső fiatalként sok hozzám hasonlóval együtt elmegyek innen, vajon itt mi marad? Dilettáns szakemberek fogják osztani az észt hajbókoló tömegeknek, és elnevezik posztmodern zsebbenyúló művészetnek?

Hugó rémülten magához tér, és elszégyelli magát gonosz gondolataiért. Sóhajt egy keserveset, és mély harangzúgás közepette hazafelé indul, maga elé mormogva: hála az Istennek, hogy azért Sepsiszentgyörgyön még okos emberek vannak, és nem történhet ilyesmi.

BARTHA LORÁND