Már három éve osonós vagyok, 300-szor játszottam a Részletek a bolyongás meséiből című előadásunkban, azt mondhatom, hogy nagyobb vagyok, és már felelősséget kell vállalnom a fiatalabb osonósokért. Néha megrendülök ettől, mert folyamatosan azzal kell szembenéznem, hogy jó példát mutatok-e...

Ez az év nagyon különleges volt számomra. Érettségi után úgy döntöttem, nem hagyom el Sepsiszentgyörgyöt, és megpróbálom itt kialakítani az életem. Egyetem? Nem éreztem különösebb hívást, és hogy anyuékat is megnyugtassam, a távoktatást választottam. Bejött. A különlegességet viszont a színház általi megtapasztalások után éreztem. Ebben az évadban száz alkalommal mutattuk be az előadást, ebből harmincötször itt, Sepsiszentgyörgyön. Októberben itt voltak thaiföldi barátaink. Ittlétük utolsó estéjén az egyik tanár így fogalmazott: bármelyik fáról csöppenjen is le a vízcsepp, mind egy tengerbe folyik össze. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és abban a hitben váltunk el, hogy még fogunk találkozni. Aztán sikerült összeszednünk a pénzt, és februárban mi mentünk el Thaiföldre. Szinte hihetetlennek tűnt eljutni oda, csak akkor döbbentünk rá, hogy hol vagyunk, amikor Bangkokban leszálltunk a repülőről, és hirtelen 32 Celsius-fokos meleg csapta meg az arcunkat. Ott megtanultam, hogyan kell örülni az apró dolgoknak, és hogy el lehet tölteni mosolyogva akár egy egész napot.

Aztán itthon is jártunk turnézni közel húsz erdélyi városban, a legemlékezetesebbek, azt hiszem, a szórványtelepülések voltak. Egy kicsit megtapasztaltuk, milyen lehetőségek és gondok vannak... és ezáltal megtanultuk jobban értékelni, hogy milyen jó helyzetben vagyunk itt, Sepsiszentgyörgyön, mennyi a lehetőségünk, és milyen jó lenne mindig kihasználni ezeket. Ezek az élmények ugyanolyan fontosak voltak számunkra, mint a magyar nagykövettel való találkozás Bangkok közepén, negyven emelet magasában.

Márciusban eljött hozzánk két magyarországi társulat. Tartottunk közös tréningeket, megnéztük egymás előadásait, beszélgettünk. Meghívtak Pestre is a Bakelit Gyárszínházba, ott is játszottunk, tréningeket szerveztünk. Dolgoztunk szakmabeli emberekkel és civilekkel egyaránt (irodabútor-kereskedés titkárnője, egy diák, állatorvosjelölt, doktorandusz jogász, házvezetőnő stb.). A tréning végére megszületett valami. A csend, a találkozás, a közösség. És mindez a színház által. Jólesett belenézni a pesti ember szemébe, és leállítani a rohanásból három órára. Továbbmentünk Jászberénybe, ahol fiataloknak játszottunk. Civil embereknek szinte hihetetlen az, hogy bejön hatvan felszínes fiatal az előadásra, beszélgetnek, nevetgélnek, alig figyelnek. És egyszer csak valamitől elkezdenek ráhangolódni, elkezdenek figyelni, elhallgatnak, és sikerül a csoda: megtörténik az előadás a föld fölött két centire. Erre csak a színház képes.

Azt hiszem, ennél többre nem is vágyhat egy magamfajta húszéves fiatal.

DARAGICS BERNADETTE