Fölöttébb szűkmarkú és korántsem polgári módon viselkedik az a hadügyér, aki alig öt hektárról hajlandó lemondani Szentgyörgy javára a hadsereg által birtokolt itteni területekből.
A román hadállomány, mint ismeretes, a NATO-hoz és az unióhoz való csatlakozás után nagyarányú létszámcsökkentésen esett át, feleslegessé vált ugyanis az a rengeteg katona, kit azelőtt a folyton világháborúra készülő, állandó hadkészültségben élő régi rend tartott fenn. Mi több, megváltozott magának az intézménynek is a társadalmi funkciója, módosítani kellett az általános katonáskodási kötelezettséget előíró jogszabályon — s mindezzel nagy terhet vettek le a lakosság válláról, végre polgáribb irányba mozdultak el a dolgok. Feleslegessé vált a rengeteg kaszárnya, hadianyagraktár, lőszertároló hely, gyakorlótér, köztük a sok székelyföldi támaszpont jellegű ,,tanyája" is a hadügynek.
Természetszerűnek tekinthető, hogy az önkormányzatok nagy reményeket fűztek e gépezet leépítéséhez, a normalitás térhódításához. Hogy egyebet ne említsünk, Sepsiszentgyörgyön és környékén az 1919-es impériumváltás után kisajátítás — a korabeli sajtó nem véletlenül minősítette rablásnak — útján hatalmas területek, több száz hektár került át a mai köztemető környékén és az árkosi határban a hadsereg birtokába. Nem érték ugyanis be azzal, hogy megörökölték a korábbi magyar helyőrség minden épületét és ingatlanját, nekik még több kellett. Hozzátartozott a lélektani hadviseléshez az is, hogy a lőtérre tartó katonák naponta leállíthatták a forgalmat, és énekelhették parancsra dalaikat, miközben átvonultak az egész városon. A kisajátított ötszáz hektárért hosszú pereskedést folytattak a károsultak, mely azonban nem sok sikerrel járt.
Nos, itt lenne a pillanat a polgárosodás folyamatában, hogy történelmi igazságtételként is a város visszakapjon valamit az elorzott javakból. De ennél is többről van szó: maholnap a várost körülölelő birtokai által — laktanya, csendőrkaszárnya, lőtér — magának a fejlődésnek, a természetes növekedésnek, az ésszerű várostervezésnek áll útjában az, aki nem hajlandó a területátengedésről még csak tárgyalni sem. Magát a párbeszédet elutasító magatartásával a hadügy bizony erős társadalmi feszültséget kelthet, s nem hiszem, hogy egy átgondolt, jogszerű és értelmes politizálás ezt a mai, amúgy is válságos helyzetben megengedhetné magának, illetve hogy okosan teszi, ha így jár el. E területekről igenis tárgyalni kell, és nem lehet vitás, hogy azok a várost illetik meg. A kormányzás hátrányait is vállaló RMDSZ-nek az egész Székelyföldre kiterjedő felmérés alapján kellene e kérdést elvi és gyakorlati szinten is felvetnie — már csak ellentételezés fejében is.
