Okvetlen haladás, hogy magyarul érettségizettek számára tartanak fenn helyeket a bukaresti rendőrakadémián, legfeljebb az tűnik kevésnek, hogy egyetlen szakon képeznének olyanokat, akik eme, eddig mostohán kezelt idiómát anyanyelvi szinten beszélik.
Százakra, ha nem ezrekre lenne ugyanis szükség, ebben az ütemben lassú lesz a gyarapodás. Az sem ártana, ha e gyakorlatot az alacsonyabb fokú rendőriskolákban az erdélyi régiókban is meghonosítanák, sok, mondhatni nagyon sok olyan közrendőrre lenne szükség ugyanis, aki e nyelv ismeretének nem csupán tolmácsként venné hasznát a szervezeten belül, hanem a lakossággal való mindennapi érintkezésben is használni tudná azt. Nem tagadjuk, az átszervezések rendjén e tekintetben is létezik haladás, a más alárendeltségű útlevélhivatalban Sepsiszentgyörgyön például már akadálymentes a magyar ügyintézés, a lakosság-nyilvántartónál sem csak a románul egyáltalán nem beszélő polgárok kérdezhetnek és kapnak választ magyarul.
Az apró lépések rendjén lehet az elvárt normalitáshoz közelíteni, de csak közelíteni. A rendőrtiszt- és a közrendőrképzésben — az érdeklődés ma is nagy ezek iránt, a javadalmazás szintje több, mint vonzó — azzal a szemlélettel kellene radikálisan szakítani, mely inkább tolmácsként veszi igénybe azt, aki e tudással is rendelkezik, és nem általános munkanyelvként kezeli a magyart még ott sem, ahol e lakosság helyileg többséget alkot. Szavatolni kellene a magyar fiatalok jogát ahhoz, hogy Erdélybe, illetve a Székelyföldre kerülnek vissza, ha elvégezték az iskolát, külön osztályokat nyitni számukra, s a képzést szülőföldjükön vagy a régióban megoldani, hogy az asszimilációs nyomás ne nehezedjék rájuk mai súlyával.
Amíg a polgár alkalmazkodik a rendfenntartók nyelvhasználatához, és nem fordítva, nem ők szolgálják ki a lakosságot annak anyanyelvén, addig valóságidegen rend szerint folynak a dolgok, s ez lépten-nyomon gáncsolja a természetes rend fenntartását, megnehezíti mind a polgár, mind a rend őrének dolgát.
