A többi megyék, akik sem nem vitézek, sem nem hűek, kaptak mindenfélét a kormányoktól, vasutat, iskolákat, koncessziókat. Az igaz, hogy verset nem kaptak. De nem is kívánkoztak utána.

A kormányok mindig ugyanazt a politikát követték:

— Mit becézgessük mi a székelyeket, azok úgyis a mieink? Azok éhen-szomjan is magyarok maradnak. Hanem a többit édesgessük, akik elhúznak tőlünk.

S édesgették is, s mert édesgették: erősítették.

A székelység egészen a maga erejére volt hagyva. ,,Oh, azok megélnek a jég hátán is" — mondá egyszer róluk egy nagy befolyású államférfiú, mikor az érdekeik szóba jöttek.

(Csakhogy még a jég is elolvad az ember lába alól, excellenciás uram!)

A jó székelyek is úgy viselkedének ezenközben, mint a szelíd, türelmes gyermekek otthon.

— Csak hadd egyenek előbb a távoli atyafiak, azoké az elsőség, mi majd megelégszünk legutoljára a maradékkal is.

De bizony nem jutott őkelméiknek a maradékból sem. Elszedték azt is a lakáj népnek.

A székelyekről egészen megfeledkeztek.

Sok jót csináltak a kormányok (az igaz, hogy sok rosszat is), de a jóból sohasem jutott Háromszéknek semmi: az a legelhagyatottabb megye.

(Három szék ugyan, de soha egyetlen terített asztalt sem állítottak a három székhez.)

Ott áll a legkritikusabb helyen, egészen a saját erejére hagyatva. Nagy erőt kell kifejtenie, hogy nemcsak nem veszett el (bizony nem rajtunk múlt), hanem hogy úgyszólván az ország elsőrangú megyéjévé küzdje föl magát, s Sepsiszentgyörgyöt, a fővárosát olyan kulturális fészekké emelje, mellyel nemigen vetekedhetnek a leggazdagabb alföldi magyar városok sem, akikre úgyszólván erőszakosan csurgatják az áldást.

A magyarországi virágzó városoknak sok protektoruk van: a kormányok, kik kegyeikben fürösztik, a föld, mely dúsan fizeti munkájukat, a vasutak, mik a forgalmat emelik, s a folyamok, mik vagyonosodásukat elősegítik.

Háromszéknek mindebből nincs semmije.

Hanem az igaz, hogy ott vannak a székelyek kezei: s amilyen hatalmasan illett azokba egykor a kard és buzogány, éppoly jól kezelik ma a fűrészt, a kalapácsot, az árt és a varrótűt.

Beksics Gusztáv sepsiszentgyörgyi képviselő (aki a hazai sajtóban elsőnek fejtett ki erős agitációt fényes tollával a székelyek mellett) addig-addig biztatta őket, hogy azok csakugyan észrevették, ,,nini, miértünk csakugyan nem tett még az állam semmit". Annyira meg voltak már szokva, hogy ők mostohagyermekei a hazának, eszökbe sem jutott volna maguktól olyasvalamire kívánkozni, amire nekik maguknak nem telik.

S most is, midőn (talán először) lépnek ki valami kívánsággal — szépen, nemesen jellemzi őket —, oskolát kérnek magoknak.

Császár Bálint, a derék sepsiszentgyörgyi polgármester tette meg az indítványt a közelebbi megyegyűlésen egy alapos és terjedelmes indokolással.

Háromszék megyének (noha 125 ezer lakosa van) egyetlen felső iskolája sincs. Ha valaki taníttatni akarja, kénytelen Kolozsvárra vagy Nagyenyedre küldeni a fiát. Főiskolája majd minden megyének van, van Csík megyének, a Háromszéknél jóval kisebb Udvarhely megyében két főiskola áll, még Brassó is most kapott főiskolát, de Háromszék megyét mintha szándékosan ugranák át.

Bizonyosan így elmélkednek: ,,Hiszen minek Háromszék megyének az iskola? Ha anélkül is a legértelmesebb!"

Sőt, nemcsak hogy semmit sem kapnak a hű székelyek, hanem még azt is elveszik, amijök van. A király 1869-ben a székely katonasági épületeket visszaadta a megyének, mégpedig egyenesen kulturális célokra.

A magyar kormányok atyafiságosan belehurcolkodának különböző hivatalaikkal, s a házbérről elfeledkeztek. (Ami nem is csoda, hiszen a minisztereinknek van az országban a legrosszabb memóriája.)

De minek is fizetnénk a székelyeknek — gondolják. Hiszen a székelyeket a szegénységök tette naggyá! Szépen fejezte ezt ki Császár Bálint: ,,És csakis ennek a fajnak ösztönszerű ragaszkodása az ősi birtokhoz, csakis a székely faj szívós kitartása mentette meg Há­romszék megyét az elpusztulástól. Így lett a székely nép tűzhelye mellett háziiparos nép, künn a gazdaságban mintagazda: rá volt szorítva, hogy önmagának kikeresse a létfenntartáshoz szükséges eszközöket. Amit tehát a székelységnél faji jellegnek, ösztönszerű vonásnak ismernek távolról, azt a hangyaszorgalmat, azt az autodidaktikus leleményességet a kéziipar-művészet terén, azt a megfoghatatlan, csodálatos mesterséget, hogy 4—5 holdnyi földből egy 10—12 tagból álló család tartja fenn magát tisztességgel; mindezt csak a kényszerűség iskolájában tanultuk mi. Nem születtek ezek velünk; rá vagyunk utalva, hogy elszokjunk apáinktól, ha meg akarunk élni.

Csakhogy ez a küzdelem a lábunk alatt álló föld ellen nem tarthat már sokáig. Kimerül vagy a föld, vagy az ember, mindkét esetben előttünk áll a szomorú vég."

E szép sorok, melyek erőteljesen és a maga valóságában vázolják a helyzetet, mély részvétet ébreszthetnek mindenütt a székelyek iránt, kik harcolnak a földdel is, mely alattuk van, s szinte erőszakkal veszik ki belőle a táplálékot, s harcolnak körös-körül a szomszédokkal, az oláh és szász áramlatokkal. S ebben a küzdelemben még csak nem is panaszkodnak; nem mondják: ,,mi már nem akarunk küzdeni többé, elfáradtunk", hanem azt mondják: ,,adjatok nekünk még egy ágyút, egy oskolát".

Császár Bálint indítványa úgy szeretné a főreáliskolát, hogy a mostani sepsiszentgyörgyi polgári fiúiskola négy alsó osztálya fölé a reáliskola 5. osztálya már a jövő iskolai év elején megnyílnék.

Kimutatta rá az alapot is, a megye nevére kebelezett volt katonai épületeket. Vagy fizessen tőlük a kormány bért, az untig elegendő a tervbe vett iskola fenntartására, vagy pedig az iskola költségeit viselje.

A Székely Nemzet, e nagy tekintélyű székely lap meleg, pártoló szavakkal kíséri Császár indítványát, melyet a legközelebbi megyegyűlésen fognak tárgyalni s kétségkívül elfogadni, illetőleg ily irányban intézni kérvényt Treforthoz.

S Trefortnak csak szólni kell.

Nem Trefort volna akkor Trefort, ha a székelyek jogos kívánságát megtagadná.