Amikor Nyárádkarácsonyfalván dolgoztam, még a Ceauşescu-időben, román főnöknőnk volt. A forradalom után szabadon lehetett választani, volt egy ilyen hullám, s mi megválasztottunk egy magyar orvost. (BIX)

A Ceauşescu-korszak újabb ütemtervet készített az elrománosításra, „az ország homogenizálására".

Nem csak a vásárhelyiek, hanem gyakorlatilag egész Európa ismeri azt a központi bizottsági határozatot, amelyet ’89 decemberében Maros megye pártbizottságának irodájában találtak, és az a határozat — mely titkosított volt — fehéren feketén kimondta még az időtartamot is, tehát megszabta, hogy melyik időpontig hány románt kell betelepíteni. Marosvásárhely azért kapta ezt az Azomureş kombinátot. Azért kapta, azért hozták ide Európa legmodernebb kesztyűgyárát, azért hozták ide az Electromureşen belül a KGST-államok informatikai programjának azt a szeletét, amelyet úgy nevezünk, hogy mechanikus számító készülékek. Tehát a számítógépgyárat, és sorolhatnám. (F. I.)

S a „vegyesített", felhígított lakosság soraiban sikerült elindítani a vegyes házasságok végeérhetetlen láncolatát, amivel fiaink, lányaink is a „felső célt" támogatták.

Vegyes házasságok? Rengeteg van. Itt, Szovátán is. Szinte kizárólag román irányba billennek. A gyerekek még tudnak, ilyen probléma nincsen Szovátán, hogy nem tanulnak meg magyarul, mert még a román gyerekek is megtanulnak magyarul. De már román iskolába járnak 90 százalékban. Vannak kivételek, ahol az oltyán anyuka gyerekei magyar osztályban végeztek. Ez saccolgatás, semmiféle felmérés nincs. Az én tapasztalatom. (M. Z.)

A megtervezett lépés a falurombolás, a városok „szisztematizálása", a régi múlt emlékeinek eltüntetése volt, hogy semmi se emlékeztessen a régire.

A 70-es években beindult az a dolog, hogy a várost átrendezzék, akkoriban egy elnöki látogatás kapcsán a régi Kossuth Lajos utcát lerombolták. Sajnálatos, hogy semmiféle különösebb ellenállás ez irányban nem történt. Szenvedője volt mindenki, tanúja volt, és hát sajnos, hogy ezt a dolgot kivitelezték, lerombolták, felrobbantották a szép polgári házakat. Ez a Kossuth Lajos utca most kizárólag tömbházakból áll, csak a városi plébánia maradt meg, a többi házat mind elbontották, felrobbantották. Szép polgári házak voltak. Az érdekessége az utcának, hogy kicsit ellipszis alakú volt, tehát minden kapuból minden kaput lehetett látni. Szép utca, nyugodtan lehetett volna városon kívül terjeszkedni. Végül is arról volt szó, hogy van egy székelyföldi jellegzetes építkezés, egy olyan polgári építkezési stílus, ami itt jellegzetes, az eltűnjön. S hogy a lakosságot tulajdonképpen kicserélni. (Cs. Cs.)

És hagyták tönkremenni mindenütt a magyar múlt emlékeit, kastélyokat, udvarházakat. Néhányat lehet, hogy szándékosan. Tudatosan… Nem adtak pénzt a magyar templomokra, a magyar uradalmakra. A volt román templomokat ugyanakkor rendbe tették, rendben tartották... (Cs. S.)

Amíg bírták ezek a kastélyok nagyobb javítás nélkül, kihasználták, utána, amikor a tetőszerkezet kezdett megroggyanni, javítások hiányában — sem kedvük, sem akaratuk nem volt, hogy abba fektessenek — inkább kivonultak belőle, nehogy rájuk dőljön. Használták, amíg használható volt, s amikor már ráfordítás kellett, hogy tovább is használható legyen, többet nem érdekelte őket, hagyták, hogy menjen tönkre. (M. Z.)

A falunak volt egy kastélya. Ott laktak a földesúrék, Pócsa Józsefnek hívták, a felesége Domonkos Janka, háromszékiek voltak, onnan kerültek hozzánk. A háború után csak egypár évet laktak benne, aztán kitették őket. Meghalt az öreg nagyságos asszony is, akkor kitették az urat. Sok könyvük is volt, nagy könyvtáruk. Azt hiszem, Jókai Mórnak az összes műve megvolt. Széthordták a faluba mind. Még a második, harmadik faluba is vittek el belőle. Az épület még odatartozott a Gostathoz (állami gazdaság) is, akkor még volt őr, az is, amit lehetett, szerelt le, adta el. 1992-ben április utolsó napján a ház szarvazata összedűlt, őszre még a fundmentuma is ki volt szedve. Pedig az volt a legelső épület a faluban. A székülést kiszedte a jó nép. A nép szedte szét! Lekerültek az ajtók, ablakok, le a szarvazat, őszre már nem maradt semmi belőle. Valaki egy éjszaka megbontotta az alapzatot, dőltek a falak, az emberek széthordták a téglát. Ott haltak meg Pócsáék az árendás házban, egy egyszerű falusi házba mentek. Ha benn maradhatnak, rendben tartották volna. Csak csupán, hogy ők ne legyenek benne, inkább pusztuljon el minden! Pedig nem ártottak senkinek. Egyáltalán nem ártottak senkinek. (M. F.)

Városaink elrománosítása mindenütt cél volt, de első helyre az egykori Magyar Autonóm Tartomány fővárosa, Marosvásárhely került.

’69-ben kezdődött igazán a betelepítések végeláthatatlan sora. ’69-ben a Metalotehnicánál dolgoztam, és akkor csinálták ezeket a hat hónapos gyorstalpalásos szakképesítési tanfolyamokat. Volt két-három magyar közte, és 30—40 román. Ez tény. Akkor átkerültem az Imatexhez. Ott szövőgépeket csináltak, ide, Sepsiszentgyörgyre is jártunk delegációba. És ugyanaz a mese folyt ott is. Lakást adtak nekik, munkahelyet, és azon kívül — akkor hallottuk — nem tudom, mennyi pénzt azért, hogy jöjjenek Moldvából, a Regátból meg tudom én, honnan, hogy telepedjenek oda be. (F. M.)

Az biztos, akkor történt meg, hogy több ezer románt hoztak be, azoknak rögtön adtak lakást. Én ezt megértem, én mint magyar, Marosvásárhelynek abban az ipari létesítményében dolgoztam, amely elsőhegedűse volt a románosításnak. A fogarasi vegyi kombinátból, Moldvában is volt vegyi kombinát, onnan hozták az embereket. (F. I.)

Ott a Tudor negyed. Esküszöm, én azt úgy képzelem, mintha Bukarestben járnék. Egy kőrengeteg, tiszta blokknegyed, tízemeletes blokkok, négyemeletes lényegesen kevesebb az út mellett, s ott ez van. És én ezt konkrétan nem tudom, de hallani hallottam, hogy a mai napig is folyik a betelepedés. Amikor a 70-es évekig az ember a főtéren elment s jött vissza, egy-két szót ha hallott, mindenki magyarul beszélt. Most? Egy magyar szót nem lehet hallani. Nem érti, vagy nem tudja, habár én ott születtem, ha megkérdik tőlem, hogy melyik utcát, hogy hívják, én azt tudom, ami akkor volt, amikor ott felnőttem. Mert azt is átváltoztatták. Most a főtéren akárhova bemegy egy üzletbe: Ce spuneţi? Ce vrei? (F. M.)

Fontossági szerepét tekintve ugyancsak előkelő hely illette az anyanyelv, azaz a magyar nyelv háttérbe szorítását, előbb a hivatalokból, a hivatalosságból s ezzel a közéletből való teljes kitaszítását, majd — a tervek és vágyak szerint — végleges „felszámolását", s ezzel az ország egynyelvűvé tételét. Minél előbb és minél gyorsabban. Ehhez is nagyon nagy lobbal kezdtek 1919 után.

Már 1921—22 után mindenüvé ki volt írva: vorbiţi numai româneşte. Elküldtek a szüleim intézni valami hivatalos dolgot az adóhivatalba, és köszöntem, jó napot kívánok, s saját fajtámbeli volt, aki becsúszott a hatalom szárnyai alá, s azt mondta, hogy ieşi afară (takarodj ki), şi vino înăuntru cu bună ziua… (B. J.)

Elsőként az iskolákat vették célba. A lépések: iskolák és az épületeik államosítása, román nyelvűvé alakítása a magyar nyelv fokozatos kiszorításával.

A gyergyói gimnáziumban majdnem azonnal, ’23-tól már megszűnt a magyar oktatás. Ebben az iskolában engedélyeztek tanterven kívül heti két magyarórát, de nem délelőtt, hogy a többi tanulót ne érdekelje, és a megkötés az volt, hogy ez csak a katolikus meg református magyaroknak lehetséges, az erdélyi magyar zsidók nem járhattak már magyarórára. Később még a román középiskolákban és érettségin is bevezették a numerus clausust, amelybe beletartozott a magyar, a német, a szász, a zsidó, ezeknek megadott létszámuk volt, hogy csak ennyi, ilyen százalék lehet egy osztály összetételében. (B. J.)

A székelység — s az egész erdélyi magyarság — egyházi iskolák felállításával védekezett. Ennek hagyományai is voltak, ám most maguknak a közösségeknek kellett a tanítót eltartaniuk, az épületeket — sokszor a paplakokra szorultak be, vagy ahol tehetősebb volt a közösség, új épületet emeltek, mert a régire rátette az állam a kezét — fűteniük, fenntartaniuk. Mondhatni, heroikus küzdelem volt. Ám a „másik fél" sem pihent. Törvényekkel, illetve azoknak az értelmében felállított vizsgáztatóbizottságok „eredmé­nyeivel" bizonyították, hogy ama iskolákban „rossz oktatás" folyik, s rendre tiltották be azokat.

Felekezeti iskolába mentem, a paplakon volt a tanácsterem, s a tiszteletes úr feláldozta a mellékszobákat. A kántori lakban. Három évet én ott jártam iskolába. Tessék elképzelni, milyen nehéz volt, az egyháznak nem volt már pénze, hogy az iskolát fenntartsa, s nekünk szépen be kellett sétálnunk az állami iskolába. ’19-ben kezdtem az iskolát, akkor vettek fel. Tessék elképzelni, egy jó magyar ember gyermeke ’19-től napjainkig mindig a jó reményekkel voltunk, hogy csak kell valami legyen. (O. Gy.)

Ott, Keresztúron is volt református felekezeti iskola, ’27-ben, amikor én harmadikos voltam, s akkor úgy az év derekán megszüntették, akkor kellett az állami iskolába átmennünk, a negyedik elemit ott jártam. (Ko. F.)

Micsoda nagy öröm volt, amikor ’40-ben bekövetkezett. Sajnos, keveset tartott. (O. Gy.)

Adatközlők: BIX: Bernád Ilona, 1963, Makfalva; B. J.: Blénesi Jenő, 1916, Gyergyószentmiklós; Cs. Cs.: Csedő Csaba, 1943, Csíkszereda; Cs. S.: Csíki Sándor, 1958, Ákosfalva; F. I.: Fodor Imre, 1938, Csíksomlyó; F. M.: Fülöp Márton, 1949, Marosvásárhely; Ko. F.: Kovács Ferenc, 1921, Sárkány; M. F.: Méder Ferenc, 1914, Szászdányán; M. Z.: Márton Zoltán, 1968, Marosvásárhely; O. Gy.: Olosz Gyula, 1912, Kovászna.