Közösen fújtuk-énekeltük. Szász János — számunkra Szász Jancsi — a háromszéki változatot fújta, ami természetes, mert ő gyökeres sepsiszentgyörgyi, aki három évtizeddel ezelőtt itt most nem részletezendő okok miatt Németországnak is majdnem a nyugati pereméig futott, és most onnan tért vissza, hogy a mi társaságunkban apai nagyapjának az andrásfalvi székelyek számára hátrahagyott impozáns örökségét, a mindössze két év alatt felépített, idén 101 éves andrásfalvi református templomot és a Monarchia idején az akkori középületekre jellemző, európai stílusban megépített parókia épületét, illetve ezek állapotát-sorsát körbejárjuk.

Hegyi István — számunkra Pista — csíkszeredai református lelkész, aki egyébként Udvarhely környéki, a maga udvarhelyszéki változatát énekelte a gondolatok és érzelmek, a szemlélet egységét a nagy változatosságban meggyőzően bizonyító szöveget. A gépkocsi pléhdobozában a harmadik tag Vargha Gyuri sepsiszentgyörgyi volt honostársunk, aki családja egészével vagy ennek egy részével viszonylag sűrűn látogat a Budapest melletti Tápióbicskéről Háromszékre. Nemcsak kirándulni és rokoni látogatóba érkezik, hanem évek óta azzal a szívós kitartással, hogy a kommunizmus éveiben elzabrált egykori birtokaikat vagy legalább ezek egy részét visszaszerezze. Most éppen nem a vagyonvisszaszerzések ügyében sántikál, hanem belsőépítész, hétfalusi csángó származású barátjával azon fáradoznak, hogy a csomakőrösi Csoma Sándor-emlékszoba bejáratát és a kiállítótermet a Csoma Sándor-i örökséghez méltóvá tervezzék újra, és a két kis kiállítás anyagát is szakértelemmel rendeztessék át.

A negyedik utas magam lennék.

Csodálkoztam is, amikor Szász Jancsi közvetítők révén erre a bukovinai útra felkért, hisz mi nem voltunk sem gyermekkori játszó-, sem gimnáziumi osztálytársak, mint ők hárman. Én negyven és egynéhány évvel ezelőtt Felső-Háromszékről jövevényként kerültem Sepsire. Ismertük egymást személyesen is, mondtam is, amikor Gyuri megkérdezte, hogy emlékszem-e rá, megvénültem, de hülye még nem vagyok. Errefel Gyuri elárulta az irántam való érdeklődés okát-fokát: Szász Jancsi ott kinn, a nagy idegenségben rendszeres olvasója a Háromszéknek.

Ezen túlmenően magam is kíváncsi voltam az egykor volt öt bukovinai székely település sorsának mai állapotok felé fordulására. Ennek történetét az is színezte, hogy a templomot moldvai magyar református közösség építette, ami egyben az egykori lakosság háromszéki származásának azonosítója.

Az én bukovinai székelységgel kapcsolatos ismereteim néprajzi és irodalmi fogantatásúak, emellett személyes ismeretségi köröm is tágas, Hunyad megyéből, Csernakeresztúrról, a délvidéki Vajdaságból és főleg a bukovinai székelyek mai maradékainak dunántúli kirajzásaiból ismerem a témát. Ferencz Gergely mérnök egykori csernakeresztúri leszármazott, aki hosszú ideig Háromszék legelőgazdálkodását irányította, majd a dunántúli Bolyban az ottani bukovinai maradékok között kötött ki, és aki a kétlakiság hosszabb-rövidebb idejében Sepsin is tartózkodik, gyakran felkeres, és teletömi a bukovinai székelyek sorskérdéseinek pogácsáival a tarisznyámat. De voltam együtt néprajzi rendezvényeken Andrásfalvy Bertalannal, akit még az Antall-kormány művelődési minisztereként ismertem meg személyesen, és Kóka Rozáliát is elkísértem háromszéki népdaléneklő útján.

A Voltunk mük es... című dokumentumfilmem alkotása idején is kacérkodtam azzal a gondolattal, hogy a bukovinai székelyek történetét is be kellene vonni a forgatókönyvekbe, de aztán rájöttem, hogy az időben, térben és problematikában szerteindázó anyag szálait nem tudnám egy kévébe kötni, s emiatt lemondtam ezekről, pedig anyaggyűjtés, filmforgatás közben többször érintettük Bukovina kistájának határvidékét.

Szellemi útinapló

Nem földrajzi, hanem szellemi útinaplót írok, ezért hipp-hopp megjelenhetek Radóc városától északkeletre, Andrásfalva faluvégi temetője mellett. Annál is inkább, mert az országút menti temetőszegély csicsás, műköves-márványos sírjai mögött fölsejlenek benn a bokrok és az állig érő fű között a régi sírkeresztek, amelyek Andrásfalva magyar létével egyidősek lehetnek. A temető új műkőkerítést kap, ennek építésén számos férfi szorgoskodik, tőlük is szerezhetnénk információkat. Akkor még a temetőkerítést építő mesteremberek között elvegyülő ortodox papot, a református templom mai gazdáját nem ismertük fel.

Közös akarattal döntöttünk, hogy előbb próbáljuk megtalálni az ortodox papot, aki az egykori református gyülekezet örökét átvette, s annak arányában, hogy miképp fogad bennünket, tőle szerezzünk információkat a temetőre vonatkozóan is.

Előbb viszont szóljunk Andrásfalva mai településképéről. Szé­les, egymásra merőleges szögben szaladó utcákon haladunk. Ebben az útvonalvezetésben és magában a településszerkezetben felismerhetjük, akárcsak a Bácskában-Bánátban, a Monarchia fegyelmezett, mértanilag pontosan kiszabott koncepcióját, amelyet például a székelyföldi székelység egyértelműen elutasított. Az akkor még ismeretlen fogalom, az önrendelkezés elvét védte.

Amennyiben a bukovinai székely telepesek a 19. század utolsó harmadában még őriztek felmenőik révén valamilyen székelyföldi faluképet, nem érezhették teljességgel a magukénak ezt a mindenféleképpen praktikusabb, új faluszerkezetet.

A falukép fő alkotóelemei a porták, az épületek. Útban a templom felé, amelynek magasan a fák mögé emelkedő fehérlő tornya messziről hívogatva köszönt bennünket, szemünk ösztönösen keresi a régi, százesztendős épületeket. Ilyent eredeti formájában aligha találunk. Néhányat gondolatban megjegyzünk, hogy a templomlátogatás után felkereshessük és lencsevégre kaphassuk.

Az egykori református templom

A templommal egyidős parókián a pópa feleségét és kislányát találjuk ott. Egyszerű falusi asszonynak nézzük. Közvetlen, kedves és szívélyes. Szolgálatkész. Máris fordul vissza sietve, hogy hozza a templomkulcsot. Szász Jancsi a távollétét kihasználva mondja, hogy negyven évvel ezelőtt láttukra a falusiak visszahúzódtak a kerítések mögé, időbe telt, amíg egy-két „nyelvet" fogtak, akik hajlandóak voltak a falujukról és templomukról beszélni. A Ceauşescu-diktatúra nem tűrte el az efféle vendéglátást, de az emberek attól is tartottak: a magyarok azért koslatnak, hogy a tőlük származó vagyont visszaszerezzék.

A papné hozza a kulcsokat. Bemutatja a templomot. Tiszta és rendezett. Az ülőhelyek az ortodox templombelsőkre jellemzően a falak mellett. A falak, a mennyezet teljes egészében kipingált, rikítóan éles és kontrasztos színekkel. Mi, messziről érkezők erre érzéketlenek vagyunk, de elképzelem, hogy az ő szokásuk szerint a szentek egyikének-másikának arcán megjelenhetnek a ma élő figurák jellemző vonásai is. A belépőnél és a toronyfeljárat kis terében régi bútordarabok. Ezek is egyidősek a templommal. A papné szakszerűen tájékoztat a templomi hitéletről, a faluról, érzékeli, hogy bennünket a száz évvel ezelőtti dolgok is érdekelnek, ezért mondja, hogy tekintsük meg a harangokat is a toronyban. A régi római katolikus temetőből hozták át ide, a nagyharangon magyar nyelvű körirat is látható.

Meglepetésünkre azt is elmondja, hogy a magyar lakosok távozása után ide rekrutálódott románság nem közösségként érkezett ide, mint a magyarok. Nem lévén közösségi hagyományaik, a régiségektől igyekeztek szabadulni. Ez különösen a diktatúra éveiben „ütött vissza", amikor ellenállás nélkül fogadták a falu szocialista átalakítását.

Az ápolt templomkertben kopjafa és fakereszt. A fakereszt felirata: Tisztelet a szülőföldnek, 2000. Tavaly a Dunántúlról a százéves évfordulóra az egykor innen elszármazottak utódai jártak erre. Az emlékjeleket is ők állították. Szeretettel beszél róluk, szívesen látnák idén is őket vagy bárki mást.

Közben megérkezik a mesterembernek nézett pópa is. Akárcsak asszonya, ő is nyílt, közlékeny, egyáltalán nem papos a viselkedése. A temetőbe invitál, hogy hazafelé nézzünk be oda is. A régi sírkeresztek még állnak. Feliratuk jelzi, hogy miféle magyarok nyugszanak a besüppedt hantok alatt.

Andrásfalva átszíneződése

Kívül-belül körbefotózzuk a templomot, majd falunézőbe indulunk. Engem a régi épületek érdekelnének. Szász Jancsi kijelenti, hogy addig megyünk, amíg ilyenre is akadunk.

Nemcsak a puritán külsejű templom belseje, hanem a falu is átszíneződött. Meglepően sok a többszintes, új ház. Főleg a kerítések akarnak mutatósak lenni, de ezek a hagyományokhoz igazodva fedelesek, akárcsak deszkából épült elődeik. Egyszerűsített formájú székely kapuk tömkelegét láthatjuk.

És mintha szemléltetni akarnák a régi faluképet, egy-egy fánc nélküli zsindellyel — dránicával — fedett ház is kuporog a nagy tömegű új épületek előtt. Az ablakkeretek-ablakok ezeken is későbbiek, tágasak.

Sajnos sejthető, hogy ezek a muzeális értékű házacskák is eltűnnek. Talán ennek tudata miatt is ellep egyféle borongós hangulat. Örülünk minden apróságnak, ami az innen elszármazott eleinkre utal, és nagy tisztelettel gondolunk azokra, akik bévülről innen messzire származva sem színeződtek el, hanem eljutva és megjárva mindenféle Toronyát-Boronyát az Al-Duna vidékén, Csernakeresztúron, Vajdahunyadon, Sztrigyszentgyörgyön, Déván vagy Bonyhádon, a többi dunántúli községben és kisvárosban is őrzik bukovinai székely hagyományaikat.

Szász Jancsi elérzékenyülve magyarázza: a templomalapító nagyapa és nagyanyja emlékének tartozott annyival, hogy Andrásfalvát újra felkeresse, és hírt vigyen övéinek a némethoni Heilbronn városába, ahová majd a Balaton-parti, ordacsehi hétvégi házukból visszatérnek.

Útban hazafelé búcsút veszünk az andrásfalvi temető magyarjainak sírkeresztjeitől.