Kobak és a nagy piros labda elment sétálni. Elöl ment a nagy piros labda, utána Kobak. Mentek, mentek, mendegéltek, hát egyszer szembejött velük egy piros ruhás kislány.
― Neked piros ruhád van ― mondta Kobak ―, nekem piros labdám, gyere, játsszunk együtt!
Labdáztak, labdáztak, míg a labda ki nem fáradt. Akkor fogta magát, és elgurult. Végiggurult az úton, a füvön, és hopp, belepottyant a tóba. Egy bácsi arra csónakázott, kihalászta, kitette a fűre száradni, s a nagy piros labda, mikor megszáradt, hazagurult. Otthon Kobak az erkélyre tette.
― Itt fogsz aludni ― mondta ―, aludj, labda!
Ha a labda szót fogadott volna, a mesének is vége volna, de hát dehogyis fogadott szót őkelme, alig várta, hogy bemenjen Kobak a szobába, máris ugrálni kezdett. Csakhogy az erkélyen egy csirke lakott, Kobak mamája vette a piacon, madzaggal összekötözött lábbal. Már éppen álmosan pislogott, amikor a labda odahuppant melléje.
A csirke felfortyant:
― Nem hagyod aludni az embert! Szemtelen!
― Miféle embert? ― gurult a labda nevettében. ― Te csak egy csirke vagy. És holnap elnyesik a nyakadat: nyissz! Megesznek levesnek és paprikás csirkének. Nagy dicsőség, mondhatom! Én meg sétálni megyek Kobakkal, elöl megyek én, utánam jön Kobak. Megyünk, megyünk, mendegélünk, hát egyszer csak szembejön velünk egy piros ruhás kislány. Kobak azt mondja neki: ,,Neked piros ruhád van, nekem piros labdám, gyere, játsszunk együtt!" Akkor aztán labdáznak, egészen addig, míg én ki nem fáradok. Akkor meg elgurulok. Így ni! ― és a labda jól nekigurult csirkének. ― Te nyeszlett, te, nézd meg, én milyen kövér vagyok, és milyen piros!
A csirke dühösen pislogott, nem szólt egy szót sem, de mikor nekigurult a labda, fogta magát, és belevágta a csőrét.
És a labda kipukkadt. Reggelre olyan lapos lett, mint Kobak hasa, mikor nem akarja megenni a reggelijét.
Mondjátok meg, ki volt az oka annak, hogy másnap Kobak nem labdázhatott a piros ruhás kislánnyal.
