Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis prücsök. Ez a kis prücsök mit gondolt, mit nem magában, elég az, hogy kiugrott a kemence mögül, s elindult világot látni.
Ment, mendegélt a kis prücsök, hegyeken, völgyeken által, erdőkön-mezőkön keresztül, s egyszer csak megáll, néz, néz, csudálkozik: valami fényeset látott a földön.
,,Ugyan mi lehet ez a fényeske?" — kérdezte magában.
Jobban megnézi, fel is veszi, tél-túl megvizsgálja, s nagyot kiált a kis prücsök:
— Hiszen ez krajcárka!
Az ám, csakugyan krajcárka volt.
Hej, uram teremtőm, örült a kis prücsök, de hogy örült! Tovább ugrált, szökdécselt nagy vígan, s folyton azt ciripelte:
— Csak van, akinek van, csak van, akinek van!
Bezzeg, hogy van, akinek van, s nincs, akinek nincs. Ez már aztán szent igazság.
Hanem a jókedve hamar búra fordult. Éppen jött az úton vele szembe egy obsitos katona. Ez meglátta a kis prücsöknél a fényes krajcárkát, s gondolta magában: ,,Ugyan minek a prücsöknek pénz?"
No ebben szent igaza volt az obsitosnak.
Hirtelen lehajolt a földre, nyakon csípte a kis prücsköt, s elvette tőle a fényes krajcárkát.
Haj, de elszomorodott erre a kis prücsök! Nem is ment tovább, nagy bújában, bánatában visszafordult, s meg sem állt hazáig. Amint ment, mendegélt hazafelé, folyton azt ciripelte:
— Csak így bánnak a szegénnyel, csak így bánnak a szegénnyel! Így bizony!
