Andrásfalva tágas, egyenes utcáin bolyongunk régi házakat szemlézve. Az utcákat az osztrák hatóságok utasításai szerint alakították ki, de az ezekre merőlegesen rászaladó porták belső szerkezete tipikusan székelyes.
A régi deszkakerítéseket a korhadástól védendő fánc nélküli zsindellyel (dránicával) fedték. A hagyomány, a szokás erejénél fogva az új, más anyagból készült kerítésekre ma is fedelet építenek. A monumentális nagykapuk is a székely kapuk arányait őrzik. Díszítésük egyszerű, mondhatni puritán, néha faragott is, festett is.
A porta első épülete a lakóház. Rendszerint nem tolakodik ki az utcára. Előtte takaros virágoskert. Ezeken az épületeken legelőbb az ablakokat cserélik ki. A ház előtt kút, többnyire kerekes kút, ugyancsak zsindellyel fedve. Hátrább a gazdasági épületek, majd az udvart a tágas csűr zárja le.
A porták előtt ezek székelységének másik tanúsága a sok-sok fenyő. A faluban sok a virág, az utcák példásan tiszták, nincsenek trágyával telepotyogtatva.
A falukép merőben más, mint a bukovinai falvaktól, Suceavától (Szőcsvárától) délre, a moldvai részeken.
Az épületek gondos gazdákra, fejlett szépérzékre és tehetősebb lakosokra utalnak. Elhanyagolt, lerobbant portát, korhadó épületeket sehol sem látni.
Az ortodox pap és neje tájékoztatása szerint a faluból sokan mennek nyugati vendégmunkára. Helyben alig van munkalehetőség. Az emberek Olaszországban, Spanyolországban, Izraelben próbálnak szerencsét, s az ott keresett pénzből itthon építkeznek.
Egyébként az egész táj Háromszék lapos lapályához hasonlít. A tágas medencét nyugat felé hegyek határolják, ezek alacsonyabb dombokban vetik meg a lábukat. Ezen a nyáron minden friss, üde zöld. Az andrásfalvi utca embere is barátságos, közlékeny.
Az ember elmerenghet azon, hogy az egykori falualapító lakosság eltávozása után is milyen civilizációs értékrend maradt utánuk hátra. Cseppet sem csodálkozunk azon, hogy a kommunista diktatúra értékrombolása ellenére bennünket, magyarokat milyen szívélyesen fogadnak és mennyire tisztelnek.
Temető kapuja...
Andrásfalva régi-új temetője hű tükre a település e világi metamorfózisának. A főút melletti temetősávban az ortodox szokások és jelképek szerint megépített sírok. Húsz-harminc méterrel beljebb a porladó tetemek fölött növő kövér fű, elbokrosodott orgonák, egyéb cserjék. A magyar sírok fölött kőkeresztek. Felirataik olvashatóak, újrafestettek. Olyanféle praktikákkal, hogy a régi sírok feliratait eltüntetnék vagy átírnák, nem találkozunk. A sírfeliratok fejlett íráskultúrára utalnak, a betűk karaktere szép, a keresztek arányosak. Felirataikból következtethetünk az egykori magyar település névanyagára. Sebestyén, Dobondi és ehhez hasonlók. A temetőben is sok a fa, a cserje, az itteni kisvárosi új temetők zsúfoltsága és egyhangúsága ismeretlen.
A temető főbejáratától tisztes távolságra, ott, ahol az országút zaja-pora sem zavarja a halottak pihenését és a gyászolók gyászát, takaros ravatalozóház épült. Tervezőjét és kivitelezőit dicséri, hogy ez is a helyi építészeti stílushoz igazodó, arányaiban kisebb méretű székely lakóházhoz hasonlatos. Zsindellyel födött. Érdekes, hogy temetői szemetet sem látni a környékén. Egyébként már a templombelső feliratai is figyelmeztetnek arra, hogy a halottak emlékét tisztelni, a temetőt tisztán tartani a hívők kötelessége.
Az új sírokon művirággal is találkozunk, a bebokrosodott temetőrészekben a régi sírok között sok a mezei és a visszavadult kerti virág.
A sírfeliratokból következtethetünk a népesség szaporaságára is. Megindító, amikor egymás mellett négy sírkereszt emlékeztet a zsenge gyermekkorban elveszített apróságokra.
Az andrásfalvi harangok
A tiszteletes asszony — az egykori református templomban és ennek környékén nehezen jön a nyelvemre a pópa vagy a papné szó — biztatására felmászunk a toronyba megnézni a régi harangokat.
Százegy év alatt a lépcsőfokok éle megkopott ugyan, de a torony faácsolata kiváló állapotban. A templomtorony zsalugáterei csukva, drótháló akadályozza meg a bámészkodók kimerészkedését a toronyablakba. A galambok itt is megtalálják a be- és kijáratokat, és jelenlétük nyomait hátra is hagyják.
Fenti külső faluképfotózásra is készültem, de a csukott ablakok miatt ez lehetetlen.
A toronyban egy nagy és egy kis harang található. A nagyobbikat mintegy hárommázsásra saccoljuk. Valamelyik erdélyi vagy felvidéki harangöntő műhelyben készülhetett. A harangok alatt felfüggesztett fosznideszka, amelyen az ortodox rituálé szerinti hangjeleket kikopogtatják. Verik a faharangot, a tókát.
A toronyban is megilletődve gondolunk Szász János egykori református lelkészre, aki százegy esztendővel ezelőtt mindössze két év alatt építette föl ezt a nagyméretű templomot. Unokája szerint a Kárpát-medence magyarsága körében is gyűjtött a templomépítésre. Az építés költségvetésébe a monarchia is bepótolt.
Egyébként a moldvai reformátusság története is színes, izgalmas. Moldva valaha az Európában üldözött protestáns felekezetek menhelye is volt. A cseh huszita mozgalom és ennek követői közül is itt, Tatros városában találtak menedékre.
Moldvai csángó filmem és könyvem anyagának gyűjtése közben a délies csángók körében — Dioszénben — találkoztam Vladimir Husanuval és családjával, aki, amikor a számomra furcsa név eredetére rákérdeztem, nevetve mondta, hát Husz városából való, Husanu az ő neve. A történelemtanár ősei Husz — Huşi — városában éltek. Német vagy szász eredetű protestánsok voltak, akik Moldvában először az alkalmazkodás során a magyar katolikusokhoz igazodtak, azaz elmagyarosodtak, majd a következő generációs váltások során volt, aki ortodox hitre tért át.
A velünk lévő csíkszeredai református lelkész, Hegyi István moldvai missziókban is részt vett. Tőle tudtam meg évekkel ezelőtt, hogy a déli székelyes csángók egykori telephelyei között, valahol Szászkút mellett, egy eldugott kis faluban az egyetlen református öregasszony akart úrvacsorát venni. A sokgyermekes családban egyetlen fia maradt meg reformátusnak, a többiek áttértek az ortodox vallásra. És ez az egy szem református gyermek is szellemi fogyatékos volt.
Moldva egyébként is a protestáns hitű népelem számos emlékét őrzi. Erről természetesen a nyitottabb szemléletű ortodox papok is tudnak, bár ottlétünk során is tapasztalhattuk, hogy a neoprotestantizmushoz tartozókat összekeverik a hagyományos protestáns vallásúakkal.
Kálváriás történet
Bukovinát, miután a török birodalom ,,összehúzta magát", és a térségből kiszorult, az osztrák birodalom vette át (1776). Neve szláv eredetű, a szó bükkerdős, bükkös területet jelöl, Bakony szavunk is azonos tőről fakad (Bakony, Bükk, Bukovina).
Miután a török átengedte az osztrákoknak a területet, a gyér népességű vidékre többféle náció fiai telepedtek be. A magyar lakosság betelepülése a XVII. századtól kezdődött. A székelyek letelepítését Mária Terézia rendelete értelmében Hadik András tábornok szervezte meg. Az öt telepes falu — Fogadjisten, Istensegíts, Józseffalva, Andrásfalva egyike a Hadik András nevét viseli: Hadikfalva. A szomszédos népek vagy a magyar telepesek helyét elfoglaló románok ezeket a településneveket nem ismerik, ezek csak a magyarok körében használatosak.
A témánkhoz tartozó Andrásfalva román neve: Maneuţi.
Az öt település lakosságát az 1764-es madéfalvi veszedelem után Moldvában bolyongó székelyekből és a későbbi kirajzások erdélyi eredetű lakosságából toborozták. Ennek a következménye az is, hogy a római katolikus vallású közegbe református hiten lévők is beékelődtek. Erre éppen Andrásfalva a legjobb példa. A bukovinai székelyek csángó népesség közé sorolása tévedés, a moldvai csángómagyarok és a bukovinai székelyek között annyi a hasonlatosság és a sorsazonosság, hogy mindannyiuknak el kellett távozniuk — csángálniuk — a Kárpát-medencei szülőföldről a Kárpátok külső térségébe. Bukovina nevének Buccow tábornok nevéhez kötése szintén tévedés, a bükkerdős területet Galícia tartozékaként azelőtt is ezzel a névvel illették.
A bukovinai székelyek Kárpát-medencébe történő visszatelepítésének gazdasági, a népességi túlszaporodása és a politikai helyzet változásai voltak a kiváltó okai. 1883-ban az Al-Duna mellé, Hertelendyfalvára, Sándoregyházára és Székelykevére telepítették őket. Ugyanebben az évben bukovinai székelyek érkeztek az Arad megyei Gyorokra, 1888—1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra. 1900-ban Temes, Kolozs és Beszterce-Naszód vármegyébe is érkeztek bukovinai magyar telepesek. Csernakeresztúrra és Sztrigyszentgyörgyre későbbiek (1910) a bukovinai kirajzások.
Az al-dunai telepesek számát előbb ezer főben szabták meg, de a túljelentkezés miatt már az első ,,turnusban" ennek a számnak a négyszerese, négyezer fő érkezett. Ezek háromnegyede eltartásra szoruló családtag — gyermek, nő és öreg — volt.
Az első csoportok érkezése valóságos diadalmenet volt. A magyar társadalom ráeszmélt a Kárpát-medencén kívül rekedt vagy odasodródott magyarok sorsa iránti felelősségre, a Sárospatak, Tokaj, Debrecen, Szeged útvonalon, és később a Vajdaságba érkezők útja valóságos diadalút volt. Tiszai hajóutazásuk szintén.
Később viszont a vizenyős, mocsaras telephelyek, az ártéri árvízveszély miatt, ami hamarosan be is következett, a kijelölt földek és a kitermelendő ártéri erdős területek nem bizonyultak elegendőnek a nagyszámú telepes eltartására, és a kezdeti eufóriás állapot és hangulat hamarosan depressziós állapotba sodorta a bukovinai székelyeket. Az egészségügyi ellátás katasztrofális volt. Az erdőirtó telepesek földbe vájt kunyhókban is éltek. Az andrásfalvi rokonoknak írt levelekből mindez borzongatóan kiérződik. Néhányan vissza is szivárogtak bukovinai telephelyükre.
A bukovinaiak áttelepítésének utolsó kirajzásai 1940—41-ben érkeztek. Ezeket az elmenekült dobroljovácok helyébe telepítették. Ennek később szörnyű következményei lettek. 1945-ben órák alatt kellett elhagyniuk ingó és ingatlan vagyonukat. Azokat a férfiakat, akiket a szerb partizánok és más különítmények keretlegényei elkaptak, végül a tömegsírokban pihenhettek meg.
Eme megpróbáltatások ellenére — vagy éppen ezért is? — a bukovinai székely tudat, a közösségi összetartozás a mai maradékokban igen erős. Miközben a szórványok szórványába került kisebb csoportok beolvadtak a környező lakosságba, vagy elvándoroltak, a számosabb lakosú magyarországi telephelyeken jelentős kulturális élet bontakozott ki. A bukovinai székelyek a katasztrofális népességcsökkenésbe zuhant anyaország népszaporulata alakulásának új etnikai közösségként is figyelemre méltó tényezői.
Az andrásfalvi harangok nekik is szólnak, őket is szólongatják, hogy az általuk a templom mellé állított keresztre írt szöveg — Tisztelet a szülőföldnek — őket is visszaszólítja tanúságtételre és emlékezetre, s arra is int a kereszt és kopja, az ég magasa felé törő impozáns egykori református templom, Száz János tiszteletes úr emléke, hogy ne csak emlékeket hagyjunk magunk után, hanem maradékainkban magunk is maradjunk meg olyanoknak, amilyenek vagyunk.
