Az újabb lendületbelépés ’58-ban, ’56 megtorlási akciói egyikeként indult el. Ekkor zárták be, illetve — jó hazai stílus szerint, semmit sem egyenesen, mindent oldalról módon — ,,egyesítették" a Babeş-egyetemmel a Bolyait, így a felsőoktatást rendre sikerült lefejezni. S ,,fejezték" az iskolákat is. Különösen a Ceauşescu-korszak utolsó évtizedeiben durvult el a helyzet, amikor ez a küzdelem nyílttá vált.
Vegyíteni a magyar iskolákat
A magyar nyelvű iskolákat lehetőleg vegyíteni kellett, mert az volt az elv, hogy a gyárban is együtt dolgoznak a szülők, románok és magyarok, az iskolában miért ne legyenek együtt a gyerekek, románok és magyarok. Én, mint a Mikó igazgatója, hoztam be az I—IV. osztályokat. Ez egy folyamat volt, a Mikónak a két nyelvűvé alakítása. Aztán az iskolák vezetőségének a vegyessé tétele. Az igazgató, ha magyar volt, akkor a helyettese román kellett legyen. Ez történt a Mikóban és a többi székelyföldi iskolában. (I. F.)
A jelenlegi Márton Áron Főgimnáziumban mindössze két osztály maradt magyar ’89 előtt. Akkor már egy olyan nyomás volt… A többi a román volt… (Cs. Cs.)
Akik az egyetemre készültek, román osztályban taníttatták Udvarhelyen. (H. S.)
Sikerült elindítani egy folyamatot. Ha egyetemre akarsz menni, a líceumot végezd románban. Aztán: ha román líceumba akarsz menni, csak az elemit végezd magyarul, a második tagozatra már küldd a gyerekedet románba, mert hanem nem fog ott érvényesülni, boldogulni. És ez így ment lefelé.
Az én fiam is elment román osztályba, s az Unirea Líceumba. Mikor megtörténtek a ’89-es változások, átment automatikusan a Bolyaiba. Ott végezte. De így indult, itt volt a nagyobb esély. A román osztályban. Az volt a nagyobb esély, hogy a román osztályba ment tanulni. (XYZ)
A Bocskai István Középiskolában a kommunizmus vége felé hét osztállyal működtették a román tagozatot. Az volt a szándék, a románosítás… (Cs. S.)
A hatalom nyíltan felvállalta az egyenlőtlenség, az ember és ember megkülönböztetésének elvét is. A kis falvakban — ahol kevés volt a gyerek — úgy számolták fel a magyar oktatást, hogy román nyelvű iskolát három, majd az utolsó években egy gyereknek is fenntartottak, a magyarra ezt nem alkalmazták.
A magyar iskolák esetében elvileg tizenöt gyerekkel lehetett engedélyezni egy osztályt. Külön kellett engedélyt kérni. Először tízig, aztán leszállították hétre. Tanévkezdéskor nem kaptad meg az engedélyeket, csak jóval azután, Damoklesz kardja ott volt állandóan, s nyilvánvalóan, hogy ez kigyűrűzött a szülők körébe is, hogy itt problémák vannak, lesz magyar tagozat, nem lesz magyar tagozat, jobb, ha már most átíratjuk a gyermeket román tagozatra. És akkor ne okozzunk nekik és magunknak ilyen sokkot. Hát ilyen eset tömegesen volt. (Sy. L.)
Sok színmagyar faluban automatikusan álltak át a román oktatásra. Még egyéni érdekből a helyükön maradni akaró magyar tanerők is ,,szorgalmazták" ezt.
Én voltam tanfelügyelő is Kézdi rajonban, s tanügyi problémákkal először ott találkoztam. Amikor 1962-ben, ha jól emlékszem, a tanügyi osztály élére kerültem, ez november 1-jén történt, 28 román tagozat létrehozása volt folyamatban magyar falukban... A gyermeklétszám már úgy alakult, hogy legfeljebb egy óvónő és egy tanító maradhatott egy magyar faluban, két tanító már nem, annyira lecsappant a gyermeklétszám. Akkor már az volt a törvény, három román gyermeket, románul tanulni akaró gyereket ha összeszednek, megmaradhatott a három tanerő a faluban. S ezen az őszön 28 ilyen eset volt Kézdi rajonban. Hát ez felháborító volt… Egyszer egy valamikori osztálytársam megjelenik, s azt mondja: na, jól felvitte az isten a dolgodat. Ugye, meg sem ismersz. Mondom, én, téged, Áci!, hogyne ismernélek meg. Kérdem, mi a problémája. Azt mondja, hát román tagozatot kellene létesíteni, értetted-e? Hol? Abban a faláska faluban? Haralyban? Azt mondja, hát igen, mert tudod, akkor ott maradhatna az uram is, s ott maradhatnék én is, s megmaradhatna az óvoda is. Így hárman meglehetnénk. Mondom, kinek fogjátok azt a román tagozatot létesíteni? Hát, akad arra három szülő! Érted-e? Hozod a nyilatkozatot, mert arra van szükség. Igen. Természetesen. Szerzünk három gyermeket. S ki fogja tanítani azokat a románul tanulni akaró gyerekeket? Azt mondja, hát ejsze én. Ismerlek én téged. Annyira ismerlek téged, tudom, hogy katasztrófa voltál a tanítóképzőben. Hát azt hiszed, hogy én rád merném bízni azokat a gyerekeket, hogy te románul tanítsad őket? Menj haza szépen, s gondoljátok át még egyszer, hogy meggyőzitek-e azt a három gyereket, mert akkor nekünk kötelességünk román tanerőt oda küldeni. Na, nem lett semmi belőle. Nahát azon az őszön a huszonnyolcból nyolcat — voltak ehhez hasonló esetek — nem tudtam megakadályozni, mert annyira határozottan lépett fel rendszerint a férfi iskolaigazgató, hogy nem vegyülhettem úgy bele. (S. L.)
S a helyzet egyre romlott. Ahol a tanerő nyugdíjazása révén hely ürült, oda a 80-as évek közepétől kötelező módon magyarul nem tudó tanerőt küldtek, s rendelet érkezett, hogy ezeknek lakást kell biztosítani, s elutasítani őket nem szabad. Mert ,,ez a párt politikája".
Lassan-lassan mikor valakit ki kellett helyezni, akkor mindig románt helyeztek. Nagyrészt Bukarest környékéről, Szeben környékéről jöttek ezek. Fiatalok voltak, az igaz. Nem mondhatom azt, hogy ők azért jöttek, jószántukból ide, magyarok közé hittéríteni, hanem a sors, illetve a párt idevetette őket. A nagyborosnyói magyar iskolában már egyedül a magyart és a matematikát tanították magyarul. Amikor ’90-ben volt a változás, mind elmentek, de volt olyan, hogy azután visszajött látogatóba, s mondta, hogy örvendett, hogy végre hazakerülhetett ő az ő vidékére. (D. Gy.)
Nyelvtiprás
A ,,megtűrt", beolvasztásra szánt nép nyelvét semmilyen formában nem szabadott hivatalos helyeken használni.
A családi vonatkozású legszörnyűbb nyelvtiprás, amit megértünk, Zoltán fiunk a Mikóban érettségizett, és három évfolyamtól neki kellett volna búcsúznia, s Plugor Magor képviselte volna az utána következő évjáratokat, mint két eminens gyerek. Zoltán megírta az egyoldalas, rövid, érzékeny, helyénvaló szöveget. És amikor kiment, hogy olvassa fel, Gábra elvtárs (a megyei propagandatitkár) utána riasztotta az igazgatónőt, s Zoltánnak a kezéből, mielőtt a száját kitátotta volna, elvették a papirosát. És így egy magyar szó, egy kukk magyar szó nem hangozhatott el. (S. L.)
A Ceauşescu-rendszer végnapjaiban már nem volt magyar rádióadás, magyar televízióadás Romániában. A ,,gépezet" teljes erővel dolgozott. Nyolcvankilenc e tekintetben ébresztett, átmeneti visszakozásra késztette a hatalmat, de — amikor az újból erőre kapott — a helyzet bizonyos szempontból nemhogy javult volna, inkább romlott. Megkülönböztető jellegű ,,szabályozások" tömkelege született, látott napvilágot. Hogy a törvényszéken jogunk van az anyanyelvünket használni — így az engedmény formájában jövő megszorítás, vagy mondhatjuk úgy is, jogfosztás —, ehhez tolmácsot kérhetünk, de a tárgyalás nyelve a román. Ott és akkor is, amikor történetesen mindenki magyar. Felperes, alperes, ügyvéd, bíró… Hogy hivatalos okiratok csak román nyelven bocsáthatók ki. Ha én magyarul óhajtom, számomra hivatalos műfordító átfordíthatja magyarra. Így történhet meg nap mint nap, hogy az ügyfelek magyar nyelvű nyilatkozatait a közjegyző automatikusan románul vezeti be a maga nyilvántartásába, s ha valami célból az ,,ügyfél" azt magyarul óhajtja írásban is viszontlátni, az általa magyarul elmondottak románul rögzített szövegét hivatalos fordítóval visszafordíthatják magyarra. De ehhez fizetnie kell a fordítót is és a fordítás hitelesítését is. Vagy egy másik példa: az OTP bank kivételével a Székelyföldön elhelyezett összes négynyelvű bankautomata csak románul, németül, franciául és angolul ,,tud". Az ügyfeleik 90 vagy akár 100 százaléka nyelvén nem. Miért?
Romániában csak egyféle ügyvitel van, román, mondták nekünk, amikor arra köteleztek bennünket, magyar egyházakat is most, a kétezres évek elején, hogy minden hivatalos papírt román nyelven állítsunk ki. (K. G.)
Az utcaneveket — melyeket a ,,népi demokrácia" kezdetén a lakosság összetételéhez szabva hivatalosítottak — ’89 után tömkelegével változtatják meg. Így lett Marosvásárhelyen az Ady negyedből és az Ady Endre utcából Rovinari negyed és Rovinari utca. A Kossuth Lajosból meg Călăraşi.
Már kezdetektől folyt a közhivatalok megszállása. Sokszor színmagyar települések teljes vezetőgarnitúrája román volt.
A ’89-es fordulatig egyértelmű volt az ilyen módon való románosítási szándék, s ezt nem is titkolták. Tiszta magyar városunknak a polgármestere, párttitkára, minden szállodának a vezetője román, a vállalatvezetők is mind románok voltak. Csak az aligazgatók vagy a második-harmadik sorban levők lehettek magyarok. (M. Z.)
S ez sok vonatkozásban így van ma is.
Gazdasági uralom
A Székelyföld megszerzése, a gazdasági hatalom és uralom elérése másik folyamatos terv, mely már a földosztásokkal kezdetét vette, amikor különbséget tettek ember és ember, nemzet és nemzet között.
Erdőink birtokbavétele rögtön a legelső volt, hisz az erdők jó része a Csíki magánjavaknak nevezett közös vagyon volt, s ennek az volt a rendeltetése, hogy a katonának felszerelését, fegyverzetét, ellátását, lovak tartását abból az óriási erdőjövedelemből fedezték. A székelység közös, oszthatatlan, kitéphetetlen vagyona volt ez. S pont ez volt, amire ’21-ben legelőször ráléptek, ennek, s az egyházak vagyonának az elkobzása egyszerre jött. (B. J.)
És a folyamat folyik. Az ,,elszegényítés" politikája itt támogató tényező. A nyomor szélére juttatott nép hadd adja el földjeit, erdőit, mindenét, amit csak eladhat. És: a ,,nemzeti" tőke lesben áll. Külön ,,kedvező lehetőség" került erre ’89 után, amikor jött a privatizációnak nevezett rablóhadjárat. Különbizottságok jöttek ennek az irányítására létre. ,,Árulkodó" tény, hogy Kovászna megyében az 50 tagú bizottságnak csak egy magyar tagja volt (újsághír a 90-es évekből). Stratégiai cél volt: ide nem engedni a magyarokat. Pedig óriási javak kerültek ,,kalapács" alá. Már kezdet kezdetén a kollektívvagyonok, szállodák, gyárak, otthonok, az egykori ,,állami tulajdon".
Kollektívvagyonok… Annak idején Siminiceanu tett kezet rá, majd eladta, s megvette tőle a Clermont Szálló tulajdonosa. A csomakőrösi kollektív épületeiben gattert nyitottak valami brassóiak. (Bo. J.)
Adatközlők: B. J.: Blénesi Jenő, 1916, Gyergyószentmiklós; Bo. J.: Bodor János, 1960, Kézdivásárhely; Cs. Cs.: Csedő Csaba, 1943, Csíkszereda; Cs. S.: Csíki Sándor, 1958, Ákosfalva; D.Gy.: Damó Gyula, 1933, Kisborosnyó; F. I.: Fodor Imre, 1938, Csíksomlyó; F. M.: Fülöp Márton, 1949, Marosvásárhely; H. S.: Hegyi Sándor, 1947, Székelyudvarhely; I. F.: Izsák Ferenc, 1930, Csehétfalva; Ko. F.: Kovács Ferenc, 1921, Sárkány; O. Gy.: Olosz Gyula, 1912, Kovászna; S. L.: Sylvester Lajos, 1934, Csernáton; XYZ: Asszony, 1957, Körtefája.
