Szűkebb pátriánkban elismerés illeti mindazokat, akiknek szakmájuk lévén, éjjel-nappal védték, építették a gátakat, segítették a víz, az utána maradt iszap, szemét eltakarítását. Emberfeletti erőfeszítést tettek a vízügyesek, a tűzoltók, a készenléti felügyelőség szakemberei, sokan közülük alig pár órát aludtak az elmúlt időszakban. Példamutató volt, ahogy a környező települések önkéntesei siettek segíteni az első hívó szóra, nem kellett ösztökélni senkit, egy emberként álltak a bajbajutottak mellé. Nagyon sokan mozdultak meg lehetőségeik, képességeik szerint, de többnyire jó szándéktól, tenni akarástól vezetve. Ez történt, történik Háromszéken és minden bizonnyal más részein is az országnak.

A katasztrófa miatt nagy a feszültség, a pánik és kétségbeesés azonban többekből kihozza a rosszat is. Láthattuk államelnökünket, aki egyhetes késéssel jelent meg az árvíz áztatta falvakban, amint kioktatta a szerencsétlenül járt, olykor számon kérő hangot megütő embereket. Idős asszonyt nevezett hazugnak, egy másik hölgyre ráripakodott, volt, akitől a lakásbiztosítást kérte számon, egy férfit vakolatlan háza miatt hordott le, közölte az egy szál ruhában maradt szerencsétlenekkel, hogy jövőre az oktatásnak, az egészségügynek jut kevesebb pénz miattuk. Jelenléte minden volt, csak megnyugtató nem, éppen azt a szerepet nem tudta betölteni, ami tiszte lett volna: szolidaritásáról biztosítani a szerencsétlenül jártakat, jelezni, nincsenek magukra, az állam segítségükre siet.

Háromszéken a megyei tanács elöljárói váltak láthatatlanná a katasztrófa napjaiban. A tanácselnök elutazott nyaralni, s bár indulása előtt már érvényben volt a riasztás, nem tartotta fontosnak elhalasztani útját, de az elárasztott házak, gazdaságok százainak hírére sem igyekezett haza, s távol maradtak a vizes helyszínekről az alelnökök is. Nem homokzsákot tömni lett volna rájuk szükség, és nem testükkel kellett volna kitámasztaniuk a gátakat, de érdeklődésük, jelenlétük jótékony lehetett volna. Hargita megyében már a megyei pénzügyi támogatásról is döntés született, nálunk minden a polgármesterekre, a prefektúrára maradt. Pedig az áhított autonómia része az is, hogy önmagunkon segítünk, döntünk nehéz helyzetekben, és nem (csak) Bukarestből várjuk a segítséget. Ehhez azonban a bajban is jelen kell lenni, nemcsak a falunapokon, szoboravatásokon.