A Horticom állami gazdasági és szövetkezeti társulás (Asociaţia economică de stat şi cooperatistă Horticom) az ország minden megyéjében létrehozott társaihoz hasonlóan — akkoriban egy kaptafára húztak mindent — állami és termelőszövetkezeti közös tulajdonban volt, a téeszeket kötelezték, hogy termőfölddel szálljanak be, a gépparkot, szakembereket, dolgozókat az állam adta, illetve alkalmazta. A szentpéteri üvegházakkal és a kézdivásárhelyi későbbi Kertész (Grădinarul) Rt.-vel együtt jött a világra, hogy csak legközelebb fekvő rokonait említsük. A szentgyörgyiek főleg hatalmas gyümölcsöséről ismerték a céget, mely az illyefalvi út mentén települt a Bodoki-hegyek lankáin, a területet a rendszerváltás után a valamikori birtokosok csak némi kerülővel tudták visszaszerezni. Hogy milyen úton-módon, kiderül az alábbi magánosítási történetből.

Szocialista nagyüzem

Domokos Tibor agrármérnök Krizbán született, Brassóban nőtt fel, Kolozsváron végezte az agronómiát, a brassói Rét- és Legelővállalat kutatóállomásán állt munkába 1980-ban, majd a fent említett céggel fonódott össze a sorsa jó két évtizedre. A Horticom rendelkezésére bocsátott földek — összevonás, államilag levezényelt tagosítás eredményeként — a régi bútorgyártól egészen az uzoni határig nyúltak, illetve az említett gyümölcsös telepítésére alkalmas körzetet kapta még meg, azaz részesült az illyefalvi, a kökösi, az uzoni, a szentgyörgyi téesz és állami gazdaság területeiből.

— Az összevonás nyomán öntözési rendszert hoztak létre Szépmezőn, a zöldségeket öntözni kellett. A cél az volt, hogy ellássuk friss zöldséggel a városokat és a kézdivásárhelyi konzervgyárat. Oda ment az alma jó része, a szilva, vegyes ízet készítettek belőle. Minden megyében létezett egy Horticom-tröszt, azon belül működött az ILF (zöldség- és gyümölcsforgalmazó), oda tartoztunk mi is. A társulás első igazgatója Szász Pista volt, amikor ő átvette a pártfarmot, utóda Ercse Ferenc lett, a főmérnök pedig György Ignác. Négy mezei farmunk és egy gyümölcsfarmunk volt.

Nem részletezi, de 1990-ben választás útján ő lett az új igazgató, és vezetése alatt — Petre Roman miniszterelnöksége idején — történt e társulások kereskedelmi társasággá való átalakítása, attól kezdve részvénytársaságként működtek tovább.

Paradox módon e cégek felvirágzása, a befektetések gyümölcsözővé válása az átmenet zűrzavaros éveire esett. A romániai földmagánosítás első törvénye nem érintette őket, nagyüzemi gazdasági potenciáljukat sikerült hasznosítaniuk.

Kurta virágzás

Domokos Tibor azonosult az általa vezetett vállalattal:

— A kezdeti időkben a cég eredményes volt, zöldséget termesztettünk, sárgarépát, hagymát, káposztát, paradicsomot az üvegházakban, karfiolt, uborkát eltevésre. A gyümölcsösből alma mellett szilvát, málnát, meggyet, áfonyát stb. Désre is küldtünk ipari feldolgozásra, az utolsó években pedig Vaslui-ba, ahol egy évfolyamtársam vezette az újonnan alakult német céget, almaeszenciát gyártottak. Székházat vásároltunk a cégnek a mai Penny Markettel szembeni tömbház földszintjén. Fő vásárlónk az első években az ILF volt. Nagy jövés-menés, mindent szerveztek át, az ILF háromfelé szakadt, az üvegházak és két üzlet külön került, s amikor már kezdett nem menni nekik, fúzió útján átvettük őket. A profitunk másfél-két milliárdos összegekre rúgott a kezdeti években. A részvények az állami és a magánvagyonalap között oszlottak meg, előfordult, hogy az egyiknek hatvan-, a másiknak negyvenmillió lej osztalékot küldtem egy évben. Felszólításokkal bombáztak: ha nem küldjük, ilyen és ilyen büntetésre számíthatunk. Hatvanmillió lejért akkor tíz traktort lehetett vásárolni. Hiába mondtam, fel kellene újítani a gépeket. Átvettük az üvegházakat, manzárdosítottam mellettük az épületet, vendégszobákat alakítottunk ki. Amikor az első kuponos privatizációs törvény életbe lépett, minket az elsők között magánosítottak. Mivel profitot termeltünk, végül a részvények hetven százaléka elkelt még az első hullámmal, a többi maradt az államé. Volt, amikor tudtuk, ki vett részvényt a Rasdaq börzén, máskor nem. Adott volt a lehetőség, hogy a maradék 30 százalékot megvehessék az alkalmazottak a MEBO-rendszer segítségével. Amikor felértékelték a Horticom vagyonát, a földosztó bizottság úgy döntött, háromszáz hektár marad. A gyümölcsöst például csak abban az esetben tudták volna kiosztani, ha a beruházást — a fák telepítését, a kerítést stb. — megtérítik. Hatalmas összeg volt, akkori döntés szerint tehát maradt nekünk. Nos, benyújtottuk a dossziét, és visszadobták azzal az indokkal, hogy a földek helyzete még nem tisztázott. Az állami gazdaságoknál viszont ugyanazt engedélyezték. A szépmezeinél például, mert tudták, hova kell fordulni és mivel… Volt az állami vagyonalapnál a minisztériumban egy hölgy, parasztpárti politikus, később kiköltözött Franciaországba. Többször beszéltem vele, nincs kétségem, mire ment a játék. Nem volt honnan előteremtenem azt az összeget. A megyében is egyre több támadás ért. Noha kezdetben megállapodtunk a földosztó bizottsággal, hogy leütnek mindenkitől tizenkét százalékot, és a mi tulajdonunk megmarad, végül akkora volt a nyomás az RMDSZ és a magyar alprefektus részéről, hogy nem tudtunk védekezni. Egyszer azt mondja nekem a polgármester: Nekünk ilyen állami cég a városban nem kell. Mondom, a cég legalább 2100 kisrészvényesé, nem az államé. Őt nem érdekli! Láttam, nincs jóindulat irántunk. A kisrészvényesek pedig nem tudtak védekezni, sajnos, gyűlésre sem jártak el.

Egy Har—Kov-feljelentés

— Hány alkalmazottunk volt? 2006-ban például ötven, akik fizetést kaptak, plusz ötven szezonmunkást is foglalkoztattunk. Nekik ősszel felbontottuk a szerződésüket, utána munkanélküli-segélyen éltek, és tavasszal megint alkalmaztuk. Ragaszkodtam hozzájuk, mert a gyümölcsfák metszését nem lehet akárkivel végeztetni. Amikor odakerültem, látom, úgy vágják a gyümölcsfát, mint a szőlőt. Akkor összeszedtem vagy tizenhét bácsit Szemerján, akivel lehetett beszélni, és megtanítottam őket a szakszerű metszésre. Velük dolgoztam együtt.

— Ekkor történt, még 1991-ben, jön egy rendőr, hogy feljelentettek: Aţi dat toţi românii afară din întreprindere, şi aţi tăiat craci, i-aţi vândut, şi banii i-aţi luat Dv. Hogy kitettem a románokat, soviniszta vagyok, ráadásul ágakat vágatok, és azt a saját zsebemre adom el. Ki volt az? — kérdem. Nem mutathatja meg, de kiderült, egy őr a gyümölcsösben. Maga Petre Roman írta rá, hogy vizsgálja ki az ügyet az állambiztonság… Na, mindegy. Egyre többen követelték, hogy engedjek át területeket. A polgármester harminc hektárt kért, mert hullámpapírgyár épül a határban. Minek annyi, kérdem, amikor 2000 négyzetméteren építkeznek csak? A Szépmezőn föld alatti öntözőcsőrendszer van, azt kímélni kellene. Különben ma is működik, nagyon hasznos. Nos, egy idő után már nem tudtunk tervezni, földet művelni, nem lehetett kiszámítani, mi lesz a területtel. A földosztó bizottságokban a tagok állandóan cserélődtek, aki a maga célját elérte, vonult ki, jöttek újak.

Az illojális verseny

— Amikor még a kilencvenes években tisztázni akartam a cég helyzetét, betelekkönyveztettem az üvegházak tíz hektárját, betettem a törzstőkébe a gépparkot, a gépszínt, a farmközpontokat. Addig, ugye, nem lehetett hitelt felvenni, amíg nem volt rá garancia. Jött az infláció. Egy évben egy dollár 2000 lejbe került, akkor következő tavasszal felugrott 7000 lejre. Az borzasztóan megfogott. Ráadásul megjelent az illojális konkurencia. A mezőgazdaságban ma is megvan, de akkor pusztító hatással bírt. Megjelentek a magántermelők, egyik-másik több száz hektáron gazdálkodott, akárcsak a Horticom, de neki eleinte nem volt cége. Ő sem áfát, sem fizetések utáni, sem egyéb adót nem törlesztett. Megfizette az emberét, és hazaküldte. Eladta a krumpliját 2000 lejben, ennél többet én sem kérhettem, de nekem mindenféle adót is kellett fizetnem. 1995-ben részt vettem egy németországi továbbképzésen. Kérdik, hogy mennek nálunk a dolgok, mondom, az illojális konkurencia fojtogat. Nem hitték el, amit mondtam. Megvették a negyven százalékot, és pénzt nem hoztak a cégbe? Hogyhogy? De kérik az osztalékot? Ráadásul én fizetem az adót, a magántermelő nem? Nem értették, számukra felfoghatatlan volt. Kivittek látogatásra, még a mezőről is úgy adott el terményt a farmer, hogy a kasszagépből nyugtát adott.

Új törvények jelentek meg, a földosztás folytatódott.

— Egy nap megyek a gyümölcsösbe, a farmvezető hölgy sír. Mi történt? Itt járt egy szenátor, azt mondták, kiosztják a földeket, ide házakat építenek. Végül elkészültek a listák, az egész gyümölcsöst kiosztották. Én már torkig voltam az egésszel. A társaságot sem tudtam vezetni, mert negyven százalékot megkaparintott egy érdekszövetség, mely másban volt érdekelt.

— De ha részvényesek voltak, nem a profittermelés állt érdekükben?

— Másra mentek. Tovább növelték részesedésüket, az állam pedig nem foglalkozott már velünk. A részvényesek nagygyűlését hiába hirdettük meg, az emberek nem jöttek el. Fontos döntésekhez fele plusz egy kellett volna, máshoz kétharmad. A döntéseket halasztani kellett, megbénult a cég. S akkor, úgy 2003 körül azt mondtam az egyiknek: önöknek van negyven százalékuk, úgysem tudok mozdulni, vegyék át. A technikai dolgokat még intéztem egy ideig, aztán új állás után néztem. A cég elkezdte eladni a gépparkját, épületeit. Elkó­tyavetyélték. Alapeszközöket csak a részvényesek közgyűlésének jóváhagyásával lehet eladni, amíg tudtam, ellenálltam. Nos, a gépparkon túladtak, a cég csődbe ment, felszámolták. Ezeket már nem tudtam végignézni, eljöttem. A csőd után a felszabaduló földeket ma azok bérlik, akik a végső időkben igazgatták a céget.

*

A riporter megjegyzése. Érthető a fájdalom, amivel az alany annak a cégnek a vesztéről beszél, melybe többévi munkáját fektette. Az rt.-nek a sírját persze végül a két újabb földtörvény ásta meg, mely a földek kiosztásának folytatását írta elő. Nem feledhetjük, a közvélemény nagyobb részének is az volt az elvárása akkor, a politikusok nemcsak a maguk nevében léptek fel, amikor azt kérték, hogy azok a területek visszakerüljenek az 1945 utáni tulajdonosok birtokába. A kérdéses cég hát föld és vagyon nélkül maradt, tagságának egy része, mely saját nevében kívánta folytatni a gazdálkodást, szintén abban vált érdekeltté, hogy megszűnjön. Ebben belső befolyásukat használták fel. Hogy magánvállalatként miként sodorta el a privatizáció újabb hulláma, tanulságos, úgy véljük, esete bevilágít a folyamat sajátos honi működésének mechanizmusába.