A sepsiszentgyörgyi Debren utcában még mindig jól látni a szombat esti özönvízszerű áradás nyomait, a helyszín néhol olyan, mint egy csatatér, egy-egy ház előtt ott hevernek a homokzsákok, az ablakok tárva-nyitva, száradnak az elázott lakások.
Többen mutatják kerítésen, házfalon a tébolyult patak nyomát: a vízszint akkora volt, hogy helyenként derékon felül, vállig ért. Mindenfelé takarítanak, hordják ki a hasznavehetetlenné vált lomokat, a sárt, az iszapot, s a családonként elkönyvelt komoly kár tudomásulvétele mellett abban bíznak, többé nem kell hasonló borzalmat átélniük.
A város Sugásfürdő felé vezető kijáratánál a Debren utca az a hely, amelyet a megáradt víz 2010. július 3-án este telibe talált. Amióta az esős idő tartott, párszor jelentősen megemelkedett a Debren-patak szintje, de a lakók remélték, nagyobb baj nélkül megússzák. Nem így történt. Még mindig a szombat esti özönvízről beszélnek, még mindenütt elevenek a pusztítás nyomai. — Negyven perc alatt másfél métert emelkedett a vízszint — meséli Hegyi Imre, még szerencse, hogy lakása környékén a Debren a jobb oldali partszakaszt mosta erőteljesebben, így a másik oldalon lévő házakat valamelyest kímélte. Böjthe Zoltán olcsóbban megúszta, ő hatvanöt éve — amióta megszületett — itt lakik, és csak hetvenben látott hasonlót — az akkori áradás nagyobb volt, de nem jött ennyire hirtelen, mint a mostani —, háza kicsit fennebb áll, elpusztultak a csirkéi, kicsi kertjét is elmosta az ár, ott idén nem terem semmi. De úgy tudja, az iszap valamelyest még használ is a földnek, s meséli, milyen szörnyűségeket éltek át az alacsonyabban fekvő házakban: átment a hídon, hogy ott segítsen azokon a szomszédokon, ahol nagyobb a baj, s amikor látta, mekkora a víz, azt hitte, mindent elvisz. Egy idős, egyedül élő asszony lakását teljesen tönkretette a hirtelen lezúduló ár, kiütötte a falat is, ,,totálkáros a ház, mindent elvitt a víz az udvarról, a bútorok eláztak, odaadták az egészet a cigányoknak, nem lehetett megmenteni." — Még szerencse, hogy valamelyik évben kicsit kiásták a medret, ha ezt nem teszik, még nagyobb lett volna a baj, de így is kertmagasságig ért a víz, el sem lehet képzelni, milyen szörnyű volt — teszi hozzá Csillag János. — Tudja, mire gondolunk, édesapám örökké azt mondta, fiam, a rossz után mindig jó jön, de úgy veszem észre, a rossz után még rosszabb következik — jegyzi meg keserűséggel Böjthe Zoltán.
A Debren utcában a legnagyobb pusztítást a kis betonhíd környékén lakók szenvedték el: a víznek akkora sodrása volt, hogy még egy kisebb vaspallót is kimozdított a helyéből, ugyanakkor autókat vitt el. Jancsóék Opelje csak úgy menekült meg, hogy az utolsó pillanatban sikerült kikötni, de így is lebegett a víz tetején. De káruk ennél is nagyobb, szülői házuk közvetlenül a meder mellett, oda az ablakon át ömlött be a patak, mi több, a pincéből is olyan erővel tört utat magának a víz, hogy felfeszítette a padlót. Az udvaron egy faház is áll, azt is megmozgatta, megemelte az ár, s ha előtte nincs egy füstölő, el is viszi — mondják. Egy autó is rostokolt a kapun belül, azt egyszerűen megfordította és hátrébb sodorta a víz, s ellepte a sár, a mocsok, az ülések közt pillepalackok hevernek. Nyolcvan csirkéjük pusztult el. Amikor már vészesen megnőtt a Debren, öten, kik a házban rekedtek, felmenekültek a padlásra, két kicsi gyermekkel, még filmben sem látott ilyent, hát még hogy átélje — meséli Jancsó Melinda. Most a bútorok egymás hegyén-hátán, a faház fala vizes, a szőnyegeket az udvaron terítették ki. Melinda öccse, István lakik az épületben, iratai egy asztalon száradnak, ő cipő nélkül maradt, mert mindenik lábbelije eltűnt a sodrásban, ennél súlyosabb viszont, hogy maga az épület nagyon károsodott, úgy vélik, csak egy szobában mintegy kétezer lejbe kerül a padlózás. A házra nincs biztosításuk, drágának találták, s az apró betűs megjegyzésektől is tartottak. A kár értékét még nem is tudják, egyelőre várják, hogy minden kiszáradjon. Nagyon sok apróság eltűnt a lakásból, a leltár apránként áll össze, amikor szükségük lenne valamire, s nem találják, tudják: elvitte a víz — meséli Jancsó Melinda. — Olyan gyorsan történt minden, hatalmas volt a sodrás, akkora sokkot kaptam, hogy azt sem tudtam, mit csináljak a két kicsi gyermekkel — idézi a történteket Karácsony Zsuzsanna. Akkor ijedtek meg igazán, amikor a mocskos víz már közvetlenül az ablakuk alatt kavargott, de aztán tovább nőtt, s mindenféle piszkot, szennyet behozott a házba, kifogásolják is, hogy kedd estig senki sem jött fertőtleníteni. De a legszörnyűbb az volt, amikor fent voltak a padláson, s alattuk ,,morajlott" a víz, recsegett-ropogott a ház, és Jancsó Melinda arra gondolt, innen már nincs menekvés, ,,meghalunk a padláson"...
