De sok jel utal arra, hogy itt másról van szó. Valami ilyesmiről: a „helyből irányítás" jobban működhessék. Már maga a püspökség létrehozása meglepetésszerű volt. És nem is teljesen „egyenes". Csíkszereda akkori polgármestere így idézi a történteket: Mi igényeltük a város részére a volt ideológiai központot, egy szállodát, kértük a megyei tanácstól, hogy adják át nekünk. Azzal indokolták, hogy nem adják, mert Ifjúsági Turisztikai Intézetnek kell. Másnap reggel kiderült, hogy átadták az ortodoxoknak. Azt az ingatlant, ami a várost illette volna meg, egy miniszerelnöki látogatás kapcsán átruházták az ortodox egyházra, s akkor az lett a püspökség székhelye és tulajdona. (Cs. Cs.)

Az sem teljesen egyértelmű, ahogyan ez a püspökség működik. Gombamód szaporodnak a Székelyföldön a „hagymakupolás" létesítmények. Kolostor itt és kolostor ott. S az egyház javai nem (csak) a „hit" ügyét, a vallásos életet szolgálják.

Olyan jelenséget észlelhetünk, ami, valószínű, nem tegnap-tegnapelőttre, hanem korábbra nyúlik vissza, a román ortodox egyház tekintélyes ingatlantulajdont tudhat magáénak, amit állítólag visszaigényelt, s meg is kapott. Itt üdülők, telkek, épületek elég nagy mennyiségben. Ezt, valószínű, a két világháború között szerezték meg. Az ő nevükön lehetett, ha visszaigényelhették, sikerült megkapniuk, s tulajdonképpen nincsen semmiféle konfliktus körülötte. Szakadátban, mely Szovátához tartozik, Nyárádremete felé, Régen felé, az arrafelé eső részen egy nagyon nagy telek ez a tulajdon, s ott román építkezés folyik. Az ortodox egyház jutányos áron adja román embereknek ezt a telket, és azzal a célzattal vagy azzal a szándékkal, hogy letelepítse őket Szovátán. S még mindig folyik, holott munkahelyet egyre nehezebb találni, szűkülnek a lehetőségek, mégis a román beáramlás Szovátára még mindig tapasztalható. Szakadát is messze magyar többségű volt, 2002-ben 202 román és 890 magyar lakott ott. Hamarosan átbillen a mérleg az ő oldalukra. Valóságos lakónegyedek épülnek. Ott az állami vállalatok, fakitermeléssel is sokan foglalkoznak, megvásárolták a régi disznóhizlaldát, ott vannak cégeik, ügyeskednek. (M. Z.)

Azt is rebesgetik — bizonyítani senki sem tudja —, hogy abban a nagy felvásárlási, illetve betelepedési akcióban is, melyet nehéz nem meglátni, benne van az egyház keze. Ceauşescu korában, a 70-es évektől a lánglelkű Vezér az iparosításban s az új ipari létesítmények „munkaerővel való ellátásában" látta a homogenizálás megoldását. Az importált munkaerő elhelyezésére épültek az új városnegyedek. Nemhiába született meg Sepsiszentgyörgyön az Állomás negyed „Új Moldva" megnevezése. Nyolcvankilenc után ez már nem ment, s az „új helyzetben" más megoldást kellett találni. S ez a megoldás a „privatizálással" függött össze. Gyanús ,,elemek" jelentek meg, jöttek valahonnan, vagy kevéssel előbb jöttek, épp csak az itt élő dolgos, „őshonos" emberek nem rúgtak labdába.

Bármilyen eszközzel, a helyi lakosság teljes kizárásával történt, ez tény. (Izs. B.)

De hogy is rúghattak volna labdába a jámbor magyarok? Ehhez pénz kellett (volna). Nos, a pénz „nekik" megvolt, az is jött valahonnan, s a minden felvásárlása is gyönyörűen sikerült.

Aztán jött a meglepetések sorozata. Elkezdődött sokfelé — főleg ott, ahol nem volt megfelelő „erő" a megszerzett javakkal való kizárásos gazdálkodásra — a felvásárolt nagyvállalatok, termelőegységek likvidálása, bármilyen eszközzel való megakadályozása annak, hogy a termelés folytatódjék. A kovásznai préseltlemez-gyár privatizálói például azonnal bezárták a gyárat, s a még nem egészen egy évtizedes gépeket ócskavasként adták el. Ugyanúgy ócskavas lett vagy lesz a kézdivásárhelyi csavargyár gépeiből, sikerült szétverni a sepsiszentgyörgyi gyárakat, az uzoni szeszgyárat — Csíkban a traktorgyárat —, s mindent, mindent, ami a terület felemelkedését szolgálhatta volna. Marosvásárhelyen „feldarabolták" az új tulajdonosok a nagy üzemeket. Mert amellett, hogy amit lehetett, kézbe kellett venni, arra is kellett figyelni, nehogy emelkedni kezdjen a Székelyföld. Annak lent kellett maradnia, lent, messze az országos „átlag" alatt.

Törvényen kívül

És valahol eszköz, sőt: nyomatékos, félreérthetetlen eszköz az „igazságszolgáltatás" is. Nem vagy otthon, ez nem a te hazád! — hozza tudomásunkra ezer és ezer jel ezer és ezer csatornán. Ami bűn egyik oldalon, az nem bűn a másikon. Ezt súgta, és nemcsak súgta, ordította Marosvásárhely 1990-es márciusa. Meg lehet támadni téged, de ha te védekezel, bűnös vagy. Bűnben fogantatott bűnös. Sütő András szemét büntetlenül lehetett kiverni, de a védekezőkkel és a megtámadottságukból visszatámadókkal megteltek a börtönök. Az 1989. december 22-e előtt a forró pillanatokban elkövetett „bűnök" amnesztia alá estek. És ez a törvény „törvény" is volt. Nem büntették a bukaresti Nemzeti Könyvtár vagy Nemzeti Múzeum felgyújtóit, jóllehet helyrehozhatatlan károkat okoztak nemcsak az országnak, a nemzeti és egyetemes kultúrának is. Ugyanúgy nem büntették az ország különböző románlakta részein a rendőrség elleni fellépéseket. De a Székelyföldön ezek a fellépések úgymond nem a régi hatalom ellen, hanem a románok — román nemzetiségű rendőrök — ellen szóltak. Tehát ezekre nem vonatkoz(hat)ott az amnesztia, s száz években mérhető büntetéseket kaptak a gyanított, feltételezett — mert ezt legtöbb helyen bizonyítani nem tudták — elkövetők. Mi másnak foghatjuk ezt fel, mint a megkülönböztető politika elrettentőnek szánt figyelmeztetésének?

*

Lehetne más is a helyzet. Lehetnének pogromok — történt is rá kísérlet ’90-ben Marosvásárhelyen és szerte az országban. Bizonyos dolgokban eredmények is születtek. Szabadon ülhetjük meg nemzeti ünnepeinket, énekeljük nemzeti imádságunkat. Még él az emlékezetekben 1990. december 25-e, amikor Erdély számos templomában felcsendült az Isten, áldd meg a magyart, és ahogy álltak az emberek, remegtek a testek, folytak a könnyek. Volt — a szórványokban —, ahol hetven év óta, másutt 1945 óta először csendültek fel Kölcsey Ferenc szavai. A hatalom be-bekeményített, nem is egyszer, hogy ennek véget vessen, de a magyar közösség ellenállt. S hogy érdemes ellenállni, ezt ezeknek az akcióknak a kudarca is bizonyítja. Mert: „Nincs veszve bármi sors alatt, ki el nem csüggedett." De a nyomás folytonos, mert a Cél ma is Cél. Ezt bizonyítja minden, minden, meg nem szűnően, sokszor a csend leple alatt. Máskor hangos szóval. De legtöbbször alattomosan.

Mégis…

A Székelyföld még áll, van. Ma is még 80 százalék fölött lehet a részarányunk. Hogy ennyi akarat, ennyi erőfeszítés ellenére kilencven év nem volt még elég? Nem, mert beigazolódott: sokat akar a szarka, de nem (mindig) éri a farka! Újra és újra „akadályozó tényezők" léptek fel, s újra és újra elölről kellett kezdeni. De elölről kezdték és kezdik mindig a megfékezhetetlenül falánk erők az „adott lehetőségek szerint", és a szándék továbbra is szándék. Ám ott vagyunk mi is. Itt van a „nehéz dió" népünk, itt vannak az eddig kitépni nem tudott gyökereink.

Az úgynevezett térfoglalási, a Székelyföld elfoglalásának, bekebelezésének a gondolata, úgy néz ki, nem lankad. Mégis Udvarhelyszék még mindig végvárként szerepel a Szé­kelyföldön, mert Udvarhelyszék még mindig a székelységnek, valamint a tömbmagyarságnak a központja. Bár végvár vagyunk, a veszélyt nagyon sokan nem érzékeljük, és nem tudjuk felfogni. Azért nem tudjuk felfogni, mert még mindig itt, nálunk szinte korlátlanul élvezzük és gyakoroljuk a jogainkat. Ha hoztak rendelkezéseket az anyanyelv korlátozására, észre sem vettük. Önkényeskedtünk, hogy így mondjam. A csereháti ügy jelentette a figyelmeztetést. Mert a hatalom nem mondott le a szándékáról. Hogy igen, homogenizál, hogy a Székelyföldnek be kell olvadnia a román társadalomba. (I. B.)

A Nyárád mente 99 százalékig magyar terület. Egy-két százalék más. Szeredában is alig vannak románok, akik itt laktak. Ez kompakt magyar terület. (S. D.)

Őshonos románok nálunk nincsenek, jelenleg négy család van, ahol mind a kettő román. A nyugdíjas jegyző a feleségével, az ortodox pópa itt maradt, van egy árvaházi gyerek, aki megnősült, s most frissen itt maradt egy rendőr. (Cs. S.)

Nálunk kb. 1200 a lakos. Román 50—60—70. A románok mindig hallgatnak. Ők nekünk nem mondanak semmit. Senki egy szót sem szól. Nekünk így szembe nem mondtak semmit semmi, minket sújtó intézkedésről. Helyes, nem helyes, egy szó se. Mindenki hallgat és hallgatott. (XYZ)

Csak a statisztikákat, ha nézem, 2002-ből… Falvak százaiban egy sincs, vagy egy-két román van. Tehát a „nép" még mi vagyunk. A föld is még nagyobbára a miénk, ha jönnek is az új tulajdonosok. Az erdeink még úgy-ahogy a mieink, ha ki-ki is csúsznak a lábak alól főleg öntudatlanságból, önfeladásból vagy a könnyebb út választása révén. Mert a pénz ott van, onnan jöhet… És a pénz, a pénz…

Az a nagy veszély, eladják a székelyek az erdőiket! (I. B.)

Nincs egy olyan akarat, ami a székelyföldi magyarság helyzetét megbízhatóan előreláthatóan hosszú távon tudná rendezni. Ez a legnagyobb gond. Ez akkora nagy gond, amiből nem látom a kiutat…(Cs. Cs.)

Azonkívül, hogy tele vagyunk a román terjeszkedés veszélyével, szerintem sokkal nagyobb veszély reánk nézve saját magunk önfeladása. Ezt tapasztalom Szovátán, ahol teljes magyar vezetés, egyetlenegy román ember van, pont a Piroşca a tanácsban, és nem tudunk addig jutni, hogy a székely zászlót kitegyék, nem tudunk addig jutni, hogy támogassák a székely referendum határozattervezetét, nem tudunk gyakorlatilag semmire jutni. (M. Z.)

Pedig a saját sorsa iránt közönyös népnek, „gyáva népnek" nincs hazája.

Ördögi kör, nem tudunk kilépni belőle, esetleg akkor tudnánk, ha végre valahogy össze tudnánk fogni, s valójában egy erős akarat jönne létre, amely az autonómia kérdését is a kormány elé vinné. Húsz év alatt sok mindenben léphettünk volna előre. Az autonómia kérdését nemcsak a választási kampányban kellene hangoztatni. Nem csak kifüggeszteni, hogy együtt az autonómia érdekében, hanem valamit tenni is érte. (Cs. Cs.)

Igen, tenni is kellene már. Mert csak az általános felelősségvállalás, saját érdekünk — igen, a saját közösségünk érdekének, és nem holmi pártérdekeknek — következetes képviselete, az érte való bátor kiállás s ezek eredményeként az önrendelkezés elérése menthetné, mentheti meg a Székelyföldet s az itt élő magyar közösséget.

Adatközlők: Cs. Cs.: Csedő Csaba, 1943, Csíkszereda; Cs. S.: Csíki Sándor, 1958, Ákosfalva; I. B.: Incze Béla, 1941, Székelyudvarhely; Izs. B.: Izsák Balázs, 1952, Sepsiszentgyörgy — Marosvásárhely; M. Z.: Márton Zoltán, 1968, Marosvásárhely — Szováta; XYZ: asszony, 1957, Körtefája.