Az elmúlt napokban akasztották a hóhért, azaz vizsgáztak a tanárok. A címzetes, helyettesítői vagy töredékkatedrára pályázók versenyzői kedvét a jelek szerint nem szegte túlságosan a közalkalmazotti fizetések erőteljes megnyirbálása sem, tanfelügyelőségi statisztikák azt mutatják, hogy lényegében nem változott a minőségi megméretésre jelentkezők száma.
Megnyugtató fejlemény, ami elsősorban a szakma vonzerejéről tanúskodik, és még örvendetesebb lenne, ha az előzetes eredmények az átlagfelkészültség magas szintjéről tanúskodnának.
Megvallom, szorítottam a jelentkezőknek, hogy minél többen érjék el a hetes alsó szintet, ellenkező esetben rajtuk köszörüli nyelvét a közvélemény. A kibicnek ugyanis semmi sem drága, ilyenkor bőven akadnak olcsón poénkodók, akik a tanárok vizsgajegyét szoros kapcsolatba hozzák saját gyermekük esetleges hiányos felkészültségével. Hogy van némi összefüggés, tagadhatatlan, ám könnyen az általánosítás bűnébe esnénk, ha nem kezelnénk árnyaltan ezt a kérdést.
A sikeresen vizsgázók és elhasalók ugyanis egyazon oktatási rendszerbe beágyazódva kénytelenek folytatni tevékenységüket címzetes tanárként vagy helyettesítőként. Abba a rendszerbe, amely nemrég produkált hajmeresztő érettségi eredményeket. Az okok között sok minden felmerült már, a korábbi sikercentrikusságot szolgáló puskázáspártiság erkölcstelenségétől a progresszív oktatási rendszer kétségtelenül tetten érhető időzített bombájáig. A felelősség körvonalazásának, a felelősök azonosításának szükségessége viszont ma már nem annyira egyértelmű a tanfelügyelőség számára, mint tűnt a felháborodás első pillanataiban. Márpedig az oktatási rendszer hibáinak újra és újra felsorolása csak a mocsárállapot fenntartását szolgálja, amelybe belesüppedni kénytelen a pedagógusok túlnyomó része.
A felelősségvállalás elmaszatolása ma elsősorban a sokak szerint egyre inkább vízfejnek tartott megyei tanfelügyelőségek bűne. Márpedig a feladatok teljesíthetetlenségének felismerése nem szorulhat bizalmas beszélgetések korlátai közé, amikor idén is közel ezren jelentkeztek Háromszéken véglegességet ígérő tanári vizsgára. A módosítási javaslatok előterjesztésétől a személyes lemondással való tiltakozásig széles spektrumban kínálják magukat az eszközök. A tanügy erkölcsi megújulását ugyanis elsősorban nem a helyettesítői poszt megszerzéséért remegő óvónőtől kell elvárni, hanem azoktól a vezetőktől, akik a saját tisztségük dísztribünjéről szemlélik a ,,halálba menők" köszöntését.
