Láttuk, amint szétmállott az undorral összeragasztott Jugoszlávia, igaz, rettenetes pusztítás során. Szabadok lettek a szlovének, horvátok, bosnyákok is így-úgy, Montenegró is megkapta valamelyes függetlenségét. És most a hágai Nemzetközi Bíróság rábólintott a más hitű, más vérű, nemzetiségű Koszovó függetlenségére. Azt egyszerűen kikiáltották 2008-ban az ottani, 90 százalékos többségben élő őslakos albánok.

És mi itt tülekedünk magyarokként saját ősi földünkön, Erdélyben, Tusnádfürdőn, szabadegyetemezünk igen helyesen, és fittyegtetünk hol az RMDSZ-nek, hol más pártoknak, szervezeteknek és szövetségeknek, Markónak, aki úgy tapad a román kormányra, mint éhes eb a zárt konyhaajtóra.

A katalánok, baszkok évtizedek óta küszködnek együtt a spanyol uralom s hatalom ellen. Mi tusványoskodunk, miközben elfogy, teljesen kimegy és kihal az erdélyi, egyáltalán: a romániai magyarság.

Ma példa Koszovó.

És mi példát szállítunk arra, hogyan vész ki egy nép Európából a 20., 21. században.

Igen, rémképeket látok, mert rémisztő az, ahogy kiengedte kezéből sorsát az 1920-ban még hárommilliót számláló, ún. ,,romániai magyarság". Rémisztő az, hogy óránként két magyarral kevesebb lesz ezen a földrészen.

És rémülök, amikor ingujjban látom az egymás hátát veregető tusványosi pártvezéreket.

Mi van s mi lesz itt? Tudom. Ki merem mondani, le merem írni itt, most: tudom, mi lesz, azt is tudom, mert látom, hogy Európára s annak uniójára még csatornatisztítást sem bíznék, nemhogy a nemzetek, nemzetiségek, hazájukból kiebrudalt néprészek sorsát.

Pártocskáink élnek, míg meg nem halnak. S ha meghalnak, a széthúzás ördöge újabbakat ellik, ellenségeink röhögő kórusának dicshimnusza mellett.

Nos, ezt üzenem Tusnádnak és Koszovónak.

A példa erejét.