Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, azt a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.
Hogy hol van Hapcimanó?
A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog fönt, a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé sem jobb annál.
Amikor aztán esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.
— Hapci! — tüsszent akkor a sok haszontalan. Vagy:
— Pcuha!
Némelyik meg úgy, hogy:
— Há-ácsi!
Vagy épen:
Há-ápp-csihi!
Hanem az bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel játszani meg éppenséggel tilos. Néha meg egész nap az ágyban is kell maradnia annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.
A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek este az ágyacskájukban.
Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan, gyorsan futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan elszalad előle, sohanapján sem éri utol.
