Az első, aki elment a KÉSZ alapítói közül. Tősgyökeres békési, mégis, amikor leírom nevét, Tamási Áron jut eszembe, s máris melléknevét, jelzős szerkezetét keresem a fenti, címbéli nevének. A csapatban így mondtuk: Juhosjózsi, mert Józsiból van még egy, s őt — megkülönböztetendő — Dankójózsiként emlegettük, így, egybeírva, egyben, egy szuszra kimondva. S ha belegondolok, nem is kell más, székelyes ragadványnév neki, mert ez a Juhosjózsi szószerkentyű mindent elmond róla.
Mindent? Mindent. Elmeséli legnagyobb, egész életén át tartó harcát az idővel. Az idővel mint negyedik dimenzióval, melyet a ketyegő óra jelez, s mely leggyakrabban megelőzte őt. (Ezért is volt rettentő büszke, ha valahová mégis időben vagy elsőként ért oda. Ilyenkor mutatóujjával megkopogtatta karóráját, s mondta: Figyelted, Tamás bácsi? Mert — tán az amerikai ,,jó öreg", vagy talán a székelyeknél is szokásos módi mintájára néha bácsiztuk egymást.) De örökkön vívódott az idővel mint történelmi fogalommal is, hisz Trianont sosem tudta elfogadni. Még Atya is hiába győzködte, udvariasan meghallgatta, s aztán kezdte, ahol abbahagyta: ,,Jól van, Atya, de..." Máig is őrzöm — s ezentúl féltett kincsként — azt a tőle kapott órát, amelyen a régi térkép van, s amelyen visszafelé mennek a mutatók, jelezvén, hogy a trianoni döntés lejár, megfordítható, vagy azt a modern autósatlaszt, ahol minden stimmel, csak a határok a Nagy Magyarországéi. Hogy honnan szerezte? Így fordult elő, hogy már rég Szlovéniában haladtunk ugyan, de a térkép szerint még itthon voltunk. Igen, itthon.
Ő otthon volt, ahol csak magyarok laktak. Erdélyt egyszerűen imádta, csak a határhoz közeledvén lett mindig feszült, bár sosem csempészett. Nem is tehette, mert ártatlan képével azonnal lemeszelték volna, mint ahogy a világ összes rendőre is ,,imádta" őt. Szinte hihetetlen, de ha egy is akadt köztük a utakon, az biztosan igazoltatta. Már szinte anekdotába illő, de még biciklin ülve is megszondáztatták.
Folyamatosan járt az agya, s első szakmája, a fényképész precizitásával és kreativitásával könyvvizsgált, de szórakozottsága egyszerűen bájos volt. Megtörtént, hogy rossz lakodalomba ült be, s csak a menyasszony láttán jött rá, hogy baj van, vagy kongresszusra indulva csak Kecskeméten vette észre, hogy papucsban és házi ruhában van. Ha néha, munka után s autót letéve ivott egy pohár sört, az Nagyszalontán beszerzett marosvásárhelyi volt. Erősben viszont nem ismert tréfát, csak békési — lehetőleg saját főzetésű — szilva- vagy barackpálinkát ivott. Becsiccsentve tán sosem láttam, mégis — ha nagy ritkán is, sajnos — ellazult kicsit, szinte ömlött belőle a kacajt kacajra fakasztó szöveg. Dőltünk a nevetéstől, s ő maga is annyira kacagott, hogy alig tudta elmondani humoros történetét. Ilyenkor a szeme olyan huncut volt, hogy a lányok rögtön tudták, ezzel kötötte magához anno Marikáját. Minket, barátait is tisztelve szeretett, de a családját, gyerekeit a csaknem túlzásba hajló rajongásig szerette. Az idő, az imént említett örök harcostársa itt nem fogott ki rajta. Ha a gyerekekről volt szó, ha éjjel kellett, ha csak egy-két óra alvás után csak, akkor is azonnal indult, ment. Mi is szerettük, úgy, ahogy volt, és szeretjük ma is emlékét, lelkét. Nem fordulhattunk úgy hozzá, hogy azonnal ne segített volna. Önzetlenül, és részéről magától értetődően. Hisz barátok vagyunk — mondta.
Igen, barátok. Ezért is merünk elengedni, Józsi. Nyugodtan menj új utadon, légy te a csapat úttörője az eddig általunk még nem járt helyeken, s várj ránk mosolyoddal s egy kupicányi égi nedűvel. De addig is, amíg lassan, szerre odaérünk, vigyázunk a tieidre, mert ők a mieink is. Ég veled. Kísérjen hát, mi legjobban illik hozzád: ,,Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában!"
