Az elszabotált lehetőség

— Mi ’74-től dolgoztunk a Parisot cégnek, mely a legnagyobb franciaországi bútorgyártók egyike. A cégalapító nagytatáról utca van elnevezve a székhelyen. Unokájának, François Parisot-nak köszönhetjük, hogy belementünk a hitelfelvételbe. Mert amikor megkaptuk az 1,2 millió dollárt, megijedtünk: hogyan fizetjük ezt vissza? A cégvezető öreg volt már, engem többször kihívott, s épp 1990-ben azt javasolta, hogy alapítsunk egy közös vállalatot. Gyönyörű szép lett volna, szabadulni tudtunk volna általa az előre, azt mondom, megtervezett általános hanyatlásból. A közös vállalkozás terve nagy ellenállásba ütközött, Marin Nicolae miniszter — évfolyamtársam az egyetemen, nem állítom, hogy kedveltük egymást, no de ott nem kellett kézen fogva sétálnunk, 120-an voltunk az évfolyamon — nagyon csúful viselkedett velem. Több mint valószínű, persze, hogy beleolvasott a Har—Cov-jelentésbe is, egy csapatot küldött ugyanis ki, hogy ellenőrizzenek. Miért szállítottam bútort Tőkés László püspöki hivatalának például. Igen, mondtam, és más forradalmároknak is gyártanék, ezek az emberek tettek valamit, én nem voltam képes kiállni és harcolni, mint ők. Tőkés ráadásul 150 százalékban kifizette a bútor árát. Nos, a közös vállalkozásból a franciákkal nem lett semmi. Nem létezett gyűlés, hogy Marin ismételten ne engem hozzon fel negatív példának. Szóhoz sem engedett jutni. Persze, a végén felálltam, és ordítva hoztam tudomására az álláspontomat, de akkor már annyira ideges voltam, nem tudtam nyugodtan kifejteni az érveimet. Mégis reménykedtem, jóváhagyják együttműködésünket a franciákkal. De megfúrták. Pedig már annyira voltunk — a franciák nagyon alapos emberek —, hogy kijött hat megbízott, külön elemeztek technikai, könyvelési stb. vonalon mindent, még pszichológust is küldtek, aki szó­ba állt velünk. Következtetéseik kedvezőek voltak, de utána elcsendesedett minden. Közbejött François Parisot halála is, igaz, s négy utódját, akik átvették az irányítást, már nem érdekelte annyira a dolog.

Utóbb kiderült, ezzel a legnagyobb lehetőséget szalasztotta el a cég arra, hogy megkapaszkodjék a piacgazdasági körülmények között. („Nemcsak a nyugati piacot jelentette volna, hanem ha együtt termelünk, nem esünk bele a hatalmas inflációba és a kamatfizetési gondokba, melyek megöltek minket tulajdonképpen" — állítja Smazenka Ferenc. A riporter utánanézett, a Parisot világcégnek ma több egysége dolgozik Romániában, például Szovátán is, a szentgyörgyi gyárigazgató reménye tehát nem volt alaptalan.)

Egy bizalmas értesülés

A hazai faipar csődjének egyik kulisszatitkába avat be az alább következő történet, melyet nem véletlenül illesztünk ide.

— ’92 végén a Világbank kezdeményezésére kiválasztottak többek közt a faipari vállalatok közül egytucatnyit, valamint hat papírgyári igazgatót, s velük együtt engem is kiküldtek Svédországba kéthetes felkészítőre. A fő hangsúly azon volt, hogyan lehet hitelfelvételért folyamodni a nemzetközi bankokhoz. Erről többször elbeszélgettünk, s egy nagyon érdekes dolgot tudtam meg. A Petre Roman-kormány még ’90-ben pont attól az intézménytől rendelt meg tanulmányt a román faipar kilátásairól, ahova küldtek. Annyira konkrét kérdéseket tettek fel, láttam, alaposan felkészültek. Nos, Svédországban rendkívüli dolgokat tapasztaltunk: egy olyan gyárat is meglátogattunk, melyben hatvan ember egy nap alatt négyezer konyhabútort állított össze. Mi egy év alatt nem voltunk arra képesek nyolcszáz emberrel, igaz, mást is gyártottunk. Más volt a szervezés, sok félkész terméket kaptak, azt rakták össze. Nos, ők azt kifogásolták, hogy nálunk a munkatermelékenység nagyon alacsony. Vitatkoztam velük, ne a bevett pénzt osszák el az alkalmazottak számával, hanem értéket értékkel. Nálunk 50 dollár volt a havi fizetés akkor, náluk 2500. Ezzel bizonyítottam, mi nem is állunk olyan rosszul. Olyan gépsoruk volt, mely fiókokat állított össze. Amit nálunk négy cigány végzett el 200 dollárért, azt náluk egy gép, de az 250 ezer dollárba került… Nos, én belepillanthattam abba a tanulmányba, melyben az állt, hogy nyolc bútorgyárunk megmaradhat, a többit be kell zárni, mert nem termelnek gazdaságosan. A svéd bútoripar világszínvonalon áll, s tudnivaló, nekik és az európai piacnak nem termelő kellett, hanem fogyasztó. Nekik egyáltalán nem állt érdekükben, hogy mi létezzünk. De úgy hiszem, a tanulmány alapján itthon is úgy könyveltek el, nem is szabad minket segíteni.

Nem tudni, a fenti és a hasonló gazdasági érdekek által is determinált tanulmányok milyen szerepet játszottak a román kormányok gazdaságpolitikájában, de a nemzetközi bankokon keresztül nyilván nem akármilyen nyomást gyakoroltak rájuk és a cégekre is a rivális EU-s iparágak.

Smazenka Ferenc a kormány monetáris politikájának következményeivel folytatja.

A forgótőke hiánya s a vészes kamatok

— Én nem állítom, hogy nem Isărescu volt az egyetlen normális ember, aki felelős posztot töltött be a húsz év alatt, de neki két fő célja volt: egyik az, hogy a bankhálózatot megerősítse és európai szinten kiépítse, a másik az inflációnak a kézben tartása. Nos, mindkettőt elérte, de későn. Lévén, hogy forgótőkével nem rendelkezett egy állami vállalat sem, valamennyien kölcsönökből éltünk, de azt korábban háromszázalékos kamatra vettük fel. Nos, mi az újonnan megalakult kereskedelmi bankhoz tartoztunk, de az nem nagyon adott hitelt még akkor sem, amikor az árakat ’90 októberétől liberalizálták, s mindennek elkezdett az ára futni felfelé. A kamatok is nőttek, s eljutottak a 160 százalékig. Mi maximum tízszázalékos hasznot tudtunk volna termelni, abból kellett volna állnunk a kamatot is. Ez lehetetlennek bizonyult. Belföldi piac nem volt, exportra termeltünk, ott drága bútort ki vett?

— Korábban azt gondoltam, azért bukott meg sok bútorgyár, mert elveszítette keleti, KGST-s piacait.

— A szentgyörgyi részleg termékeinek hatvan százaléka korábban valóban az orosz piacra készült, de az új gépeknek köszönhetően hamar át tudtunk állni a nyugati exportra. Sokat harcoltunk az emberekkel, más volt a mentalitásuk, más volt az anyag, s a nyugati piac nem fényes, hanem matt bútorokat igényelt főleg. De kormányaink másik nagy hiányossága, hogy az oroszokkal, úgy tudom, a mai napig nincs komoly kereskedelmi kapcsolat. Korábban gázzal fizettek a bútorért — nem lehetett volna ezt folytatni a rendszerváltás után is? Dehogynem, de nem törődtek vele. Mi úgy próbáltunk segíteni a dolgon, hogy egypár vállalattal összeálltunk, és megkíséreltük — pár korábbi ismerős ipari vezetővel felvéve a kapcsolatot — folytatni a szállí­tást. De ellopták még a vasúti vagont is, nemhogy a konténert, melyben a bútorok voltak! Ennyire nem volt ott közbiztonság. Utána megpróbáltuk azt, hogy kifogjunk a vámhatáron, mert negyvenszázalékos vámot vetettek ki a bútorbehozatalra. Megjegyzem, az orosz árak nagyon jók voltak, mert amíg egy garnitúráért Nyugaton 300—400 dollárt adtak, ugyanazért az oroszok 2000-et fizettek, igaz, gázt adtak érte, az pedig volt nekik elég. Amikor erre negyvenszázalékos vámot vetettek ki, persze nem lehetett volna már forgalmazni. Hát terveztük, hogy egy kisinyovi gyárban szereljük össze a bútort, Moldova és Oroszország közt nem volt vámhatár, de a terv nem sikerült. Az árak pedig elszabadultak. A gáz ötvenszeresére, a villany szintén nagyon, s mi azért a garnitúráért ’90 előtt is és utána is csak 500 dollárt kaptunk a francia piacon. Nem tudtunk lépést tartani az anyagárak és fizetések emelkedésével, újabb hitelekhez kellett folyamodni.

Hitel és hitel

— De ezt is kétféleképpen lehet csinálni. Külön hibaként rovom fel magamnak, arra is neveltek, hogy adósságba ne verjem magam. Amikor a kereskedelmi banktól nem kaptam, az agrárbankhoz folyamodtam, ott kaptunk 800 milliót, de azzal csak a lyukakat tudtuk betömni. Ahelyett, hogy felveszünk ötmilliárdot, és azzal éltetjük a gyárat, mindig csak a lyukakat tömködtük. Sajnos, így kezdtük, s úgy ’94-ben már érződött, megindultunk a lejtőn lefelé. Pedig ’93-ig kimondottan jól álltunk. Volt egy kiváló könyvelőnk, Simon Elemér, nagyszerű ember. Az említett jogtanácsosnő ugyan havonta gyártotta ellenem a bűnügyi feljelentéseket, s én írtam is szorgalmasan a gazdasági rendőrségen a „rögtönzéseket", de kitenni nem tudtam. Meglát egyszer a gazdasági rendőrség főnöke, kérdi, mit csinálok. Még mindig támadnak? „Egyes számban, mert tudom, ki az — feleltem. — Mit szólsz, tegyem ki?" Jaj ne, mert abból még nagyobb baj lesz… — így ő. Utóbb szerencsére ő kért, hogy elmehessen.

— Leépítések? Munkahelyi konfliktusok?

— Amikor a Jájában 150 ember leépítéséért kiéleződött az ellentét, nálunk 400-at bocsátottunk el, és nem tudott senki róla. Maradtunk 700-zal. Jól megszerveztem, vizsgázott mindenki, a szakszervezeti elnök is adott jegyet, s aki a felénél lejjebb került a listán, számíthatott rá, hogy mehet. S amikor az utolsó harmincból csak húsznak kellett mennie, akkor a többi tíz már mellettem állt. Persze, nem volt túl kellemes — három-négyszer fordult elő az öt év alatt —, hogy hatszáz ember összegyűl, mindenki ideges, kiabál, fizetésemelést követelnek, sztrájkolnak, te meg középen állsz, mint a gladiátor az arénában. Elhallgattam, megvártam, míg lecsillapodnak. Na most beszélgethetünk. A szakszervezeti elnökkel, egy román ember volt, sikerült jól együttműködni.

*

Beszélgetésünk ezzel a csőd okait összegező szakaszába érkezett. Erről legközelebb.