Augusztus 8-án családommal, két kiskorú gyermekkel és egy ismerős családdal kimentünk az illyefalvi tóhoz örülni az augusztusi nyárnak, napsütésnek, víznek. Azon, hogy a közútról letérve egy hepehupás, járhatatlan mezei út fogadott, már meg sem lepődtünk, edzett kocaturisták vagyunk.
Öt óra körül hazaindultunk. A tótól távolodva megpillantottam bal felől egy sima, kitaposott utat, hát arra vettem az irányt. Az út egy káposztás mellett vezetett el, és ahogy közeledtem a közúthoz, észrevettem, valami nincs rendben: a mezei út végén megláttam a kifeszített kötelet. Próbáltam visszatolatni, de már késő volt.
Két üvöltöző férfi vasvillával és vastag gumitömlővel felfegyverkezve nekem rohant, kiráncigáltak az autóból, és gyerekeim, feleségem szeme láttára elvertek, hiába kértem, hogy ne üssenek, mert ha valamit kitapodtam, megfizetem a kárt. Nem voltak beszédesek, csak ütöttek, belevertek a sárba.
Először nem akartam nagydobra verni, valahol szégyellem is, de nem hagyhatom szó nélkül ezt a magatartást, főleg, hogy nem én vagyok az első megalázott, megvert családapa ezen a helyen.
A föld belső végén, ahonnan mi jöttünk, a tó felől nem volt semmifele tiltótábla, mely magánterületre vagy mezőgazdasági kultúrára utalt volna, nem tudhattam hát, hogy magánterületen halad át az a kitaposott út. (Másnap, hétfő reggel már a tábla is ott állt, az út is keresztbe szántva egy ekenyommal, ha vasárnap is így lett volna, nem megyek rá.)
Kétéves kisfiunk azóta is felsír álmában, a nagy, a négyéves állandóan azt kérdi, miért verték meg apukát, menjünk a vízipisztollyal, s lőjük le a rossz bácsikat.
Vigyázzanak a nyári kiruccanásokkor, kétszer is nézzék meg, hol járnak, hova telepednek le, hol engedik gyerekeiket labdázni, szaladgálni. Mert a székely gazda nem turistabarát!
(Név és cím a szerkesztőségben)
