Idézem Simó Erzsébet írását: „a román megnevezéseket és jelképeket itt, a Székelyföldön folyamatosan mellőzik. Vajon melyek is azok?" Nos, érdekes volna folyóméterben felmérni Sepsiszentgyörgy román és magyar nevet viselő utcáinak hosszát, és hamar kiderülne e hazugság hossza-mértéke. Ami pedig a jelképeket illeti, nézzük meg az illyefalvi címerben levő egyik jelkép értelmezését.

Az illyefalvi címer ― a román Hivatalos Közlönyben 2010 májusában jóváhagyott ― magyarázatában olvasható az „ezüsthatárkő" megnevezés. Bár egyértelműen két történelmi tájegység: a Székelyföld és a Barcaság határát szimbolizáló megnevezésről van szó, mégis nacionalista indulatokat váltott ki. A székelyföldi román civil szervezetek számára e „határkő" irredentagyanússá vált, mivel Székelyföld határát jelképezi! Ez eléggé gyanús körülmény, nem csoda, ha a közénk telepedett első, másodgenerációs románság vezetőinek némely része azonnal megbolydult, rögtön a haza területi egységének megvédésére szólították fel a miniszterelnököt, a belügyminisztert, követelve a kormányhatározat azonnali visszavonását, mert az sérti a román alkotmány első cikkelyét, amely kimondja, hogy ,,Romá­nia egységes és oszthatatlan nemzetállam".

Úgy tűnik, hogy a román demokrácia nagy dicsőségére, az ún. kisebbségi jogok példás romániai biztosításának szemléltetésére ― a hivatalos okmányban ― ki fogják cserélni a hagyományos, a mintegy nyolcszáz éves Székelyföld és Barcaság megnevezést az alig 44 éves múlttal bíró Kovászna és Brassó megyére. Kit érdekel olyan apróság, hogy Székelyföld nem azonos a Kovásznára átkeresztelt Háromszék megyével, a Barcaság egy történelmi táj, régió, és nem egy közigazgatási egység neve.

Mivel már korábban ismertettem a Székelyföld megnevezés használatának történelmi gyökereit, ez alkalommal a címerben látható„határkő" szimbólum történelmi megalapozottságát, jogosságát mutatom be. A címerkészítésben járatlanok számára megemlítem, hogy minél régebbi gyökerekre támaszkodik egy címer, annál értékesebb. Ezt vette figyelembe Illyefalva címerének összeállítója, Szekeres Attila István heraldikus is. Ő arra törekedett, hogy az új címerbe átmentse a hajdani Illyefalva évszázados városi jogállását bizonyító címer-pecsét szimbólumainak némely részét. Idézem Szekeres erre vonatkozó sorait: „Illyefalva község címere az egykori Illyefalva mezőváros címerének egyszerűsített változata. A régi jelképből csupán a Székelyföld és Barcaság határát jelképező határkő és keresztbe tett két szablya került át a mai címerbe. A nap és a hold azt mutatja, hogy említett határ székely oldalán fekszik a község. A három csillag a közigazgatási egységet alkotó három falura utal."

Amikor a heraldikus a hagyományok tiszteletben tartására beemelte az új címerbe a régi határkőszimbólumot, nem sejtette, hogy a zavaros gondolkodású, elképzelt, kitalált történelmi múlt emlőin ringó honfiakban ez lelki traumát fog előidézni. Honnan sejthette volna, hogy a betegesen intoleráns gondolkodású egyénekben, egy helyi, egy községi címerben szereplő határkő szimbóluma ilyen riadalmat fog kelteni? Honnan gondolhatta volna, hogy a Székelyföld nevétől megremegő bús lovagok egy községi címer több száz éves múltú szimbólumában az ezeréves magyar országhatár rémképét látják? E demokraták többsége, friss telepes lévén, honnan tudhatná, hogy Illyefalva nemcsak határos volt a Barcasággal, hanem a régió határvonalán fekvő Olt-hídon, a Vámoshídon (Podul Olt) vámszedési joggal rendelkezett? E jogkört Illyefalva Aldobollyal együtt ― évszázadokon keresztül ― gyakorolta. Természetesen, az Olton átvezető híd jó karbantartása, vámosok fogadása, fizetése pénzbe került. Bizonyára a régiók közötti kereskedelmi útvonalon szedett vám fedezte a költségeket. Mivel a Székelyföld és a Barcaság Erdélyország területén helyezkedett el, ezért a címerben szereplő határkő sohasem volt országhatár-értelmű jelkép, hanem a szász jogállású Barcaság és a székely jogállású Székelyföld határának szimbóluma. Ha e sorok írójának nem hisznek, akkor bele kell lapozni a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltár Illyefalva városára vonatkozó gyűjteményében szereplő számadáskönyvbe, amely tartalmazza a település 18. és 19. századi költségvetésének nyilvántartását. Mivel a vámosok fogadását áldomásivás követte, ennek költségeit feljegyezték az illyefalvi számadáskönyvbe. Néhány példa: 1789-ben a vámos fogadása 24 krajcárba került. 1796-ban „az Vámos Hídhoz vámost fogadván áldomásra 1 Rft. 14 krajcárt", 1798-ban, 1799-ben és 1801-ben évenként egy rajnai forintot fizettek. Az áldomásivás a mindennapi élet állandó kísérőjeként jogérvényesítő jellegű volt. Az adásvételeket, a szerződéseket, a pásztorok, a mészárosok, a vámosok fogadását, szerződtetését csak akkor tartották megkötöttnek, ha azt áldomásivás követte, amelynek megvolt a külön ceremóniája.

E sorok írója sajnálattal állapítja meg, hogy 2010-ben is súlyos érzelmi károkat okoz ― a román—magyar együttélésre nézve ― az imaginárius történelmi szemléletből fakadó türelmetlenség. Kérdem, mikor ihatunk áldomást arra, hogy kölcsönös tiszteletben élünk? Mikor valósul meg az együttélés, amely nem azonos az egymás mellett éléssel? Mikor lesz vége annak, hogy e hely szellemétől idegen szemléletű emberek határozzák meg egy székely magyar település népének azt, hogy használhatja-e szülőföldjének hagyományos nevét, berajzolhatja-e szülőfalujának címerébe az elődei által ― évszázadokon keresztül ― használt szimbólumokat?