Ha hétfő, kedd, akkor újabb megszorítások, hét elején még a rossz híreket is megbírja az ember, ha szerda, akkor enyhítünk egy keveset, szombathoz, vasárnaphoz közelítve pedig mintha győzedelmeskedne a derűlátás, hogy legalább az adófizetők hétvégéjét ne rontsák el — hétfőn majd úgyis jön az újabb hidegzuhany.

Ez a húzd meg, ereszd meg szemlélet érvényesül a közalkalmazottak bérezésében is: a kormányfő tízszázalékos béremelést ígér, az államfő ezért megfeddi, egyik tárcavezető ennél nagyobb arányú növekedést sem zár ki, igaz, csak újabb leépítések árán, a szakszervezetek pedig minden reményt szertefoszlatnak azzal a bejelentésükkel, miszerint négy évnek kell eltelnie ahhoz, hogy a fizetések elérjék a tavalyi szintet. Szemmel látható: semmiféle elemzés nem áll a pökhendien odavetett számok mögött — ha komoly számításokat végeznének, nem jönnének ki ennyire eltérő eredmények —, amiből az is kitetszik, hiába az unalomig ismételt szólamok az államigazgatás átszervezéséről, az elhalasztott gazdaságélénkítésről, kormányzóinknak a leghalványabb elképzelésük sincs arról, mi várható a következő hónapokban, miként lehetne Európa több országához hasonlóan kilábalni a válságból.

Mindeközben még azt sem sikerül megvalósítaniuk, amit korábban beharangoztak: most derült ki ugyanis, hogy a szolidaritásról szóló, szépen csengő szavak ellenére az állami vállalatoknál nem csökkentek a bérek, bizonyos hatóságoknál, társaságoknál, sóhivataloknál az igazgatók több tízezer lejt is megkeresnek. Fölöttébb furcsa hát az államigazgatás reformja, ha mindig a kishivatalnokot bocsátják el, a tanárt, orvost késztetik kivándorlásra, az amúgy is alacsony jövedelműek keresetéből vesznek el — a politikai alapon kinevezett klientúrát pedig még csak nem is érinti a válság szele.

Hiteltelen minden mondat, minden ígéret, amely a jelenlegi kormánytagok szájából elhangzik, mert míg az adófizetők kénytelenek szorítani a nadrágszíjon, a szolidaritást hirdetők zsebe egyre csak dagad.