Sziporkázóan színes és mozgalmas volt az idei, szám szerint 16. Úz-völgyi találkozó az 1944-es augusztus 26-i szovjet betörés évfordulóján. 1994-ben, amikor a háromszéki és a csíki veteránok, ezek hozzátartozói és baráti körük az úzi hadisírkertben a ma is álló emlékművet a saját kezünkkel összeraktuk, egyikünk sem gondolta, hogy olyan hagyományt alapozunk, amely másfél évtized múltán is ideszólítja megemlékezni a Kárpát-medence magyarságának északi és nyugati peremvidékéről, sőt, a nyugati szórványból is a magyarokat.
Jelenlétük most természetesnek tűnik, hisz mindkét világégés közben nyugat-magyarországiak, felvidékiek is védték az egykori országhatáron a Kárpátok vonalát és a székely határőrökkel, honvédekkel együtt tömegesen áldozták életüket országért és hazáért, amely sem az első, sem a második világháborúban nem volt azonos a mostani maradék Magyarország határaival.
A hagyományteremtés mellett az úzi megemlékezések legjelentősebb hozadéka azoknak a történelmi kihagyásoknak a pótlása, illetve korrekciója, amelyeket a kommunizmus uralmának fél évszázada alatt tudatosan eltussoltak vagy elhallgattak.
Az Úz-völgyi 1944-es eseményekről és az itteni hagyományteremtésről könyv és dokumentumfilm is született Úz-völgyi hegyomlás címmel, amelyeket e sorok írója szerzőként-rendezőként jegyzett. Ezt követően dr. Szabó József János hadtörténész Az Árpád-vonal címmel írt a Keleti-Kárpátok Uzsoki-hágótól a háromszéki Kommandóig terjedő szakaszának erődítéseiről. Mi több, Szabó József János kezdeményezésére csatlakoztak a csíkszentmártoni fiatalok nyári táborozásaihoz a Zrínyi Katonai Akadémia, majd a Nemzetvédelmi Egyetem kadétjei. A hadtörténész nyugdíjba vonulása és Budapestről Dabasra telepedése után, költő sorait parafrazálva, ,,ahol növök, táborom van" alapon mintegy fél évtizede a dabasi fiatalok vették át az úzi stafétát, és a táborozás idején a térség hadtörténeti és történelmi eseményeivel ismerkednek.
Hagyomány született és él olyan vonatkozásban is, hogy az 1994-es emlékműállítást követően néhány évvel ezelőtt Kelemen Dénes gelencei nyugalmazott iskolaigazgató kezdeményezésére az úzi katonai sírkertbe került az első emlékkopja, amely, akárcsak a nyergestetői 1848—49-es sírkert, minden évben új emlékjelekkel bővül. Idén például marosvásárhelyi hagyományápolók az 1914—18-as háborúban az úzi harcokban hősi halált halt német katonáknak állítottak teuton-keresztes síremléket.
Az úzi érdeklődési kör bővülését jelzi, hogy idén Győr-Moson-Sopron és Zala vidékéről is érkeztek zarándokok, mintegy emlékeztetve a székelyföldieket arra, hogy mindkét világháborúban együttesen kísérelték meg a hatalmas túlerővel és a kommunista-bolsevista ártalommal szemben védelmezni az országot-hazát.
Az Úz völgye így vált a világháborús szétdarabolások közepette is a virtuális nemzetegyesítésnek, az együvé tartozás eszméjének gyakorlóterévé.
Új színvilág: a dabasiak
Az Úz völgyében idén ötödik alkalommal táborozó dabasiak a szó mindenféle értelmében új színt jelentenek. Az idei tizenöt fős fiatal csoport vállalkozókból, diákokból áll. Miután dr. Szabó József János hadtörténész családi okok miatt nem tudott velük utazni, a dabasi Molnár Károly és barátai vették át a kis kolónia fölött a parancsnokságot.
A háromszékiek érkezésének úzi ünnepséget megelőző napján szabadon választható programjukban mogyoróstetői zarándoklat szerepelt. A tapasztalatlanabbak pihegve, a jó kötésű fiatalemberek lábukat az Úz patakában áztatva mesélték élményeiket, és mutogatták a zsákmányt, amit a Mogyoróstetőről hoztak magukkal. Az idei bő esőzések első világháborús, rozsdamarta eszközöket, a katonai felszerelésekhez tartozó tárgyakat mostak ki az ösvényekből. Rozsdás csajka, kulacs, töltényhüvelyek, lövedéktartó tárok kerültek elő. És amikor megtudták, hogy mi a hódmezővásárhelyiekkel együttműködve katonatörténeti gyűjteményt óhajtunk létrehozni, amelyet Ojtozban az egyik felújított laktanyaépületben helyezünk el, rögvest felajánlották a múzeum számára az idei zsákmányt.
Az előző években a háromszékiek ugyancsak a Mogyoróstetőről ágyúlövedék-hüvelyeket cipeltek le a völgybe. Ezek java része minden bizonnyal a tervezett múzeumba kerül.
A dabasiak táborozásuk utolsó előtti napján, ugyancsak szabadon választott program szerint, a Mátyás király-erőd maradványait keresték fel. Útközben megtekintették az úzi laktanyaépületeket, a tankcsapdákat, lövészárkokat, géppuskafészkeket.
Molnár Károlytól érdekességként tudtam meg, hogy a dabasi csapat majdnem teljes egészében szlovák származású magyar. A település első említése 1270-ből való, de szinte fel sem lehet sorolni, hogy a tatárjárás után, a török hódoltság idején és egyéb históriai kataklizmák során hányszor dúlták fel, pusztították el a falut. Lakossága a hozzá tartozó településekkel együtt hangsúlyozottan szlovák származású. Ez a családok névanyagában is tükröződik. Beszédes családnevek: Gugyerás, Gogolák, Dúzs, Kalecz, Mráz, Jurácsik, Suhajda, Buncsák, Klötzl. Természetesen vannak más nevek is: Bukovszki, Zsolnai, Molnár. A dabasiak származástudata igen élénk. Az 1947-ben lakosságcsere révén Pozsony mellé telepített rokonaikkal és barátaikkal most is tartják a kapcsolatot. A dabasi fiatalok úzi csoportja magyar őstörténet iránt is érdeklődik. A társaság tagjai közül senkinek sincs családi, rokoni kötődése Erdélyhez. De interjúalanyom és barátai az Úz völgye mellett rendszeresen járnak a Hargitára, a Vargyasi-szorosba és a barlangokhoz, sőt, Erdővidéken még régészeti kutatókhoz is csatlakoztak, részt vettek például Rika királyné vélt sírhelyének — tulajdonképpen egy monda földrajzi színterének — feltárásában is.
Beszélgetésünk során természetesen szóba került az utóbbi idők magyar—szlovák kapcsolatainak alakulása is. Vezető politikusok által gerjesztett idétlenségként könyvelik el mindazt, ami Felvidéken történt. Mivel pontosan tájékozottak a közemberek, a lakosság véleményéről és magatartásáról a témakörben, múlandó dolognak tartják a hónapokkal ezelőtti nacionalista cirkuszt.
A dabasi fiatalok edzett, tájékozott emberek, a magyar nemzeti szimbólumokat mélyen tisztelő csapat ez. Az úzi ünnepségen a tábori öltözéket az ünnepi ruházat váltja fel. A természet, a környezet tisztaságának tisztelete egyik fő erényük. Anélkül, hogy profanizálnám a dolgokat, egy jellemző történetet mondok el.
Molnár Károly — aki vállalkozóként a pécsi Zsolnay porcelánmanufaktúra tárgyainak felújításán dolgozik —, megtapasztalván az Úz völgye közegészségügyi viszonyait, otthon megtervezett egy szétszedhető-összerakható illemhelyet. A terepjáró-utánfutó aljában szállították az Úz völgyébe, majd ott az Úz-patak második teraszán felállították. A közvécé működött is rendeltetése szerint mindaddig, amíg el nem jött az ünnepség nagy napja. Ilyenkor a völgy helyi szokások szerint az italféleségekkel vívott harc jegyében is zajlik. Az új építményre sokan felfigyelnek. És — rövidre fogva — összerondítják (tisztelet a kivételnek) a jó székelyek.
A dabasiak nyelvi tudás nélkül is szót értenek a völgy juhászaival. Tapasztalt táborozók, így nem gond a legmegfelelőbb birka kiválasztása a nyájból, és ennek feldarabolása. Hatalmas tábori kondérban fő a birkapaprikás. Utánfutós terepjáróikkal kilométerekre is elmennek hulladék fáért. Láncfűrésszel dolgoznak, nem mocskolják, hanem tisztítják az erdőt.
Esténként tábortűz mellett a háromszékiekkel, csíkiakkal együtt töltik meg a völgyet a sok közös népdal dallamával.
Van, amit tanulni tőlük.
Csíki közbirtokosságok, a völgy gazdái
Új szín az is az Úz völgyében, hogy a csíkszentmártoni polgármesteri hivatalt a közbirtokosságok tehermentesítik a feladatkörök ellátásában. Idén az Aklos Közbirtokosság a Nyugat-Dunántúlról érkezőket látta vendégül. A két-két közbirtokosságnak egyenként húsz és valahány hektár legelőtulajdona van a völgyben. Ezzel gyakorlatilag és tulajdonjog szerint ők a völgy gazdái. Úgy is viselkednek, mint jó gazdák: a polgármesteri hivatal és a civil szervezetek jelenlegi szűkös anyagi körülményei között a nagy erdőbirtokkal rendelkező közbirtokosságiak a csíki vendégszeretet letéteményesei.
Jó jel az is, hogy az erdészek is együtt ünnepelnek az úzi emléknapon. A birkatokány elkészítéséhez ők is értenek, s a vendéglátáshoz is. Táborhelyük mellett nem lehet úgy elmenni, hogy az arra járókat asztalukhoz ne invitálják.
Szimbolikus cselekvésnek számít az is, hogy a csíkszentmártoni polgármesteri hivatal még a tavaszon negyven fenyőcsemetét ültetett a sírkertben a kipusztult fenyőóriások pótlására. A kiszáradt csemetéket ősszel pótolják. A háromszékiek Bartha Mihály 82 éves veteránnal az élen nyírfacsemetéket vittek a Rétyi Nyírből, és a marosvásárhelyi vendégekkel együtt ezeket ültették el. A nyírfák szimbólumértékűek a sírkertben, mert az 1941-ben felújított katonasírok fejfájaként valaha nyírfakeresztek álltak.
Színe és fonákja
Az Úz völgyében a legproblematikusabb megoldásra váró feladat az úzi honvédlaktanyák aggasztó sorsának rendezése. A Bákóhoz tartozott egykori pionírtábor, a ’89-es fordulat után a tanulók táborozására kialakított épületegyüttes valamikori funkciói megszűntek. Az épületek mennek tönkre. A marosvásárhelyi táborozók a szomszédságban vertek tanyát, közben az egyik kaszárnyaépület terméből kitakarították a lótrágyát. Az épületek hovatartozása fölött Dormány (Dărmăneşti) és Csíkszentmárton vitatkozik. A moldvai területfoglalás tipikus példája ez.
Egyébként az is jellemző, hogy Dormány felől az úz-mezei víztározó felső sarkáig kiváló, felújított aszfaltút, európai uniós pénzekkel támogatott új völgyhidak fogadják az arra járót. A tó partján gombamódra szaporodnak a víkendházak. Úz mezeje felől szemmel láthatóan halad Úz-telep moldvai bekebelezése.
A Hargita megyeieknek Borbély Lászlót, aki számos jelét adta annak, hogy Székelyföld infrastrukturális fejlesztése nemcsak érdekli, hanem tesz is érte, és Elenea Udrea miniszter asszonyt meg kellene hívniuk egy Csíkszentmárton—Úz völgye túrára, hogy a járművek rázzanak ki belőlük egy, a Keleti-Kárpátok egyik legfantasztikusabb turisztikai övezete az Erdély felőli megközelítésének lehetőségére vonatkozó fogadalmat.
Szőts Dániel emlékezik
Háromszékiek az Úz-völgyében
Az Úz-völgyi ünnepség fő ceremóniamestere idén is dr. Szőts Dániel veterán, egykori mikós diákkatona volt. Világháborús kitüntetések, rohamsisak, megfelelő formaruha, minden kellék megvolt ahhoz, hogy fő ceremóniamesterként az idős emberek játékosságát fontos üzenetek megfogalmazásával társítsa. Nem egyszerű dolog ez, hisz az utolsó percekben is érkeznek autóbusznyi zarándokok több lelkész vezetésével, akik részt akarnak venni az amúgy is túlméretezett időtartamú műsor további bővítésében. Idén csupán Háromszékről három kórus érkezett, de szervezett formában voltak jelen fúvósok, tűzoltók is.
(Az Erdely Ma internetes portálon egy névtelen beíró a közölt fotó alapján gúnyos cinizmussal jegyzi meg, hogy voltak vagy hatvanan. Nyugodtan be kellene szoroznia ezt a számot tízzel. Egyébként jobb lenne, ha a következő alkalommal a helyszínen osztana és szorozna.)
A szervezők és résztvevők közül többen hajlanak arra, hogy az ünnepség fő színhelye továbbra is az úzi hadisírkert legyen, de itt a világi szónokok kurta szövegei mellett csak rövid áldást mondjanak a lelkészek — a tábori misék időtartamát is megszabják a katonai-hadászati regulák —, és a teljes egyházi szertartást helyezzék át az 1917-ben épített, Mogyorós-patak melletti hadikápolnához.
Ez az alternatív fellépési lehetőség az időkorlátokat egyaránt elfogadhatóvá tenné az egyháziak és világiak számára.
Apró pörsenések ezek Úz völgye szép arcán, amelyek eltüntetésére helyben is teremnek gyógyfüvek.
