Az egyik huszár egy szásznál volt elkovártélyozva, és ki volt adva parancsba, hogy a gazda köteles vasárnap egy ebédet adni a katonáknak. A szász nagyon fösvény ember volt, sajnálta, hogy a huszár egyék a töltött káposztából, azt mondta hát este a huszárnak:

— Na, vitéz úr, holnap csak az eszik a káposztából, aki íjjel a legszebb álmot látja.

A huszár megvárta, míg mind elaludtak, odament a fazékhoz, és a húst mind kiszedte belőle, s megette.

Reggel, mikor felkelnek, azt kérdi a szász a huszártól: — Mit álmodott az íjjel?

Azt mondja a huszár:

— Maga a gazda, mondja el maga hamarább, hogy mit álmodott! Azt mondja a szász:

— Én az enyém feleséggel mentem sétálni egy szép réten. Ott volt egy hosszú lajtorja. Én az enyém feleséggel elmentünk a mennyországba. Ott meg volt terítve az asztal. Ott volt ennivaló, innivaló, minden. Én az enyém feleséggel pedig ettünk-ittunk, jóllaktunk. — Azt kérdi a szász a huszártól:

— Hát maga mit álmodott? Azt mondja a huszár:

— Én is elmentem arra a rétre sétálni, és felmentem a lajtorján, hogy menjek mennyországba. Bénéztem a kócslyukon, s láttam, hogy maguk ott esznek-isznak. Gondoltam, már úgyse esznek a káposztából, visszajöttem, s a húst megettem a fazékból.

Azt mondja a szász:

— Á, az csak álom volt! Azt mondja a huszár:

— Már akármi volt, csakhogy jóllaktam.