Egyszer a kunok nagy sereggel megrohanták Kolozsvár falait, és már erősen szorongatták a várost.
Amikor Szent László király ezt meghallotta, tüstént hadat kiáltott, és erős sereggel megtámadta a kunokat.
Hullott a pogány, mint fű a kaszás előtt, s aki tudott, lóhalálában menekült a magyarok elől.
A magyarok pedig vágták, kegyetlenül aprították a menekülőket.
Ekkor a kunok vezére hirtelen kibontotta iszákját, ki a tarisznyáját is, s mintha magot vetne, a sok aranyat az üldöző magyarok elé borította. Erről példát vettek a többi kunok is, csak úgy szórták az aranyat, hogy a magyarokat megállítsák, és életüket megtartsák.
Jól számított a kun vezér!
Amikor a magyarok a sok kincset meglátták, egymásután leugráltak a lóról, és kapkodták fel az aranyat. Megfeledkeztek a dicsőségről meg a kunok üldözéséről, csak a kincsre gondoltak.
László király egy ideig biztatta a vitézeket, hogy folytassák az üldözést, de hiába, mert a kincsvágy még a királyi szónál is hatalmasabb volt.
Ekkor a szent király Istenhez fordult segítségért:
— Uram, te segíts meg, éretted harcoltam!
És íme, csoda történt: Isten a sok aranyat, amit a kunok a földre szórtak, mind kővé változtatta!
Azon a vidéken sokáig mutogatták az aranyból lett köveket, amiket a nép Szent László pénzének nevezett.
